Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Felirat közös ügyeinkben

akármint van is, a Dózsa-felkelés, Szűcs Jenő tanulmánya révén is, most már „egy általános európai jelenség és áramlat, a népi-radikális előreformáció” történetébe illeszthető, annak egyik öntörvényű, összetettségében kivételes megvalósulása. S összetettségében az ország védelmének szándéka és öntudata is fontos elem. Ezt ugyan Szűcs nem hangsúlyozza eléggé, de most már haladó jellegét sem vonja kétségbe. E problémáról egyszerűen hallgat. Arról is, hogy miért csak a közvetlen konzekvenciák, tehát a megtorlás, a röghöz-kötés alapján minősítette korábban.

Az a különbség, amely Szűcs Jenő előbbi és utóbbi állásfoglalása között olyan szembeötlő, kivételes figyelmet érdemel. Okai között számolnunk kell a tudományos tisztességgel is: az adatok, a dokumentumok alaposabb ismerete, a teljesebb igazság feltárhatásának szellemi öröme nagyobbnak bizonyult, mint a régi álláspont, a „presztízs” védelmének hajlama. Ez még akkor is igaz lehet, ha Szűcs kollégái esküvel bizonyítják, hogy a Budai Nagy Antal-féle anyagot Szűcs már 1962 óta ismerte. Ismerhette, de talán felületesen. Ám hogy most ennyi új gondolatra talált, s az ideológia megképződését egy mesterdetektív ragyogó műveleteivel vitte véghez, ebben már, azt hiszem, az akusztika megváltozása is részes.

A két állásfoglalás különbsége azonban bennünket a fogadtatás miatt is érdekelhet. Az utóbbiról, noha olvasmánynak igen izgalmas, tudományos teljesítménynek is alaposabb, mint füzete volt, nem ír a napi sajtó. Igaz, ez nem is kínál eléggé fogható érveket a deheroizáló buzgalomnak. A nemzet historikuma azonban, túl azon, amit a népi patriotizmus szétoldásával tett, a nemzeti karakterről szóló számtalan tanulmányból is olyat tesz magáévá, amely - rossz időszak termése lévén — maga is lehangoló féligazságokat tartalmaz. Amikor pedig már a személyi kultuszt is ebből a nemzeti karakterből magyarázza, vagy előbb Mátyást, a művelt humanistát szembeállítja a műveletlen nemzettel, már bent is van a civilizátorok utcájában. Még színvonalban is hozzájuk esik. Nem zavarja például, hogy Mátyás ellenfelei között olyan „barbár” magyarok is voltak, mint Vitéz János vagy Janus Pannonius. O, aki a népi patriotizmus organikus voltának cáfolatában olyan fáradhatatlan, most nem átall szoros ösz- szefuggést létesíteni a Mátyás elleni szervezkedések s azok között, amelyek - úgymond - „a XVII. században a királyok ellen folytak”. Mintha a „királyok” - a Habs88