Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Felirat közös ügyeinkben
intelligens (néhol tudálékos) értekező stílus fedezi. Amellett bátor is, s tud élni az alkalommal. Ennek köszönheti, hogy több gondolat, ami a komoly történészek szemében rég evidencia volt, nála felismerésként ölthet formát. Például az, hogy a történelemtudomány nem buzdító és riasztó események gyűjteménye, nem „pozitív és negatív előjelű jelenségcsoportok tára, hanem a múlt teljes megismerésének tudománya. O mutat rá a legtisztábban arra, hogy a nemzeti öntudat zavarai nem a múlt értékeléséből, hanem a jelenből erednek. Ezek a jelenbeli gondok növelik meg a történelem súlyát. O az egyetlen történész, aki a magyar zavarokról úgy beszél, hogy látja annak rajtunk kívül eső, kelet-európai okait is, s nyíltan megírja, hogy a mai államkeretek között a nemzetiségi politika konzekvens megvalósítása az egyetlen lehetséges megoldás. És ezt nemcsak velünk, a hazai történetírással és közgondolkodással szemben hangsúlyozza, akik erre készek vagyunk, hanem a románokkal szemben is. Tapintattal, de határozottan, mert azt is vallja, hogy a „seperjen mindenki a saját portája előtt!” elv „talán jogos a politikában, de semmi esetre sem a történelem- tudományban. A marxista történetírás egyre inkább arra törekszik, hogy minél szélesebb régiókban európai méretekben »seperjen«(..J Saját nacionalizmusunk elvi kritikája csak akkor kerül történeti összefüggéseibe, ha a tudományos kritika szabad kezet kap a nacionalizmus jelensége mint olyan vonatkozásában ...” A deheroizálás sokat emlegetett publicistáitól abban is elüt, hogy a múlt pedagógiai hasznosításához nemcsak negatívumokkal járul hozzá, hanem felhívja a figyelmet az építő, teremtő, tehát a harcoló mellett a munkás magyarság jelentőségére is, sőt. ha már példa kell, ezt véli termékenyítőbbnek. Mindezek ellenére ez a könyv elszomorító példája annak, hogy a rossz akusztika a legkényesebb intelligenciát is eltérítheti az igazságtól, különösen, ha a nép eszményítésének divatjai, hamis gesztusai az ellenszenv reflexeit fejlesztették ki benne. Szűcs Jenő könyvében e reflexek működése lépten-nyomon fellelhető. Az a szemlélet, amely a század eleji baloldali értelmiséget a nemzeti szabadságmozgalmak ellen hangolta, Szűcs Jenő könyvében új életre kél. Molnár Erik nyomán ő is abból konstruál elvi alapot mind a függetlenségi harcok, mind a parasztfelkelések értékeléséhez, hogy a haladás kritériuma a termelőerők fejlődése. A felkelések jogosságát nem tagadja, de haladó jellegüket igen. A jogos és a haladó tehát úgy kerül szembe egymással, hogy 85
