Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

A nemzeti demokraták látlelete a nyolcvanas évekről

nem szabad csupán a főváros egy-két kerületében kutatni. Tudom, hogy Soós Imrék és Latinovits Zoltánok ritkán születnek, de a Soós Imrék és Latinovits Zoltánok tehetségét, lelkületét, művészi erkölcsiségét egyaránt fel kell kutatni a Gundel Étterem környékén és a Hortobágy „mellyékén”.

Kultúrpolitikai szemlélet dolga mindig, hogy mekkora figyelmet kapnak a kulturális intézmények között a közgyűjtemények. Mondandóm ezek ügyében nem is irányul másra, csupán arra a szemléleti problémára, hogy szerintem a kultúrpolitikai irányítás túlzott mértékben művészetközpontú — lényegében 1958 óta —, feltehetően azért mert a közvetlenül megnyilvánuló politikai feszültségeket a művészeti életben lehet leggyorsabban tetten érni, s mert a nyilvánosság itt szélesebb. Az is lehet persze, hogy szubjektív okok is közrejátszanak ebben. Ezen a szemléleten azonban hosszabb távon gondolkodó kulturális politikának változtatnia kell, mert a közgyűjtemények nemzeti-társadalmi jelentősége, közművelődési és tudományos szerepe, kevésbé látványosan, kisebb publicitással és napi-politikai feszültségekkel, de annál biztosabban és súlyosabban érvényesül távlatilag. Működési elégtelenségük, belső zavaraik, ellátottságuk komolyabb hiányai az egész művelődési rendszer zavarait idézhetik elő, a közoktatástól a tudományos intézményekig, teljesítményekig. Szellemi értékeinket megőrző, gondozó és feltáró tevékenységük esetleges csődje pedig könnyen vezethet alapvető szellemi értékeink, hagyományaink pusztulásához. A legjelentősebb országos intézmények mai állapota méltatlan azokhoz a feladatokhoz, amelyeket ezeknek az intézményeknek el kellene látniuk, s azokhoz az értékekhez, amelyeket őriznek. Mindez köztudott. Amiért mégis szóvá teszem itt, azért van, mert az kormányszintű politikai döntés kérdése, hogy megfelelő anyagi feltételek biztosításával, s azok jó színvonalú, felelős beruházásávabtisztességes működésre alkalmassá tesszük-e őket vagy sem. Az Egyetemi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum állapota, vagy az Országos. Széchenyi Könyvtár beruházásának két évtizedes elhúzódása, és jelenlegi „készenléti” állapota nem mondható másnak, mint szégyenletesnek, és gazdasági okokkal megmagyarázhatatlan. Kevésbé személyi ellátottságbeli, mint inkább a fenti okok következménye az, hogy ezek a jeles intézmények sem a szolgáltatásban, sem a profiljuknak megfelelő intézményhálózat szakmai-módszertani támogatásában nem tudják nyújtani azt, amire egyébként ké294