Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Csoóri szilenciuma
A szervezet azonban csak addig élt, amíg a demokrácia ablaknyitásával friss levegő áradt az országba. Mihelyt 1968 augusztusában újra beszegelik az ablakokat, a szervezet fölött a politikai hatalom azonnal kimondja a halálos ítéletet. Könyvének az a része sziszifuszi napló. Az ember a sok huzakodástól, kínoskodástól már-már abbahagyja az olvasást, mert, ahogy a pornográfia vagy egy- egy szadista film jelenetsora gyorsan kifárasztja az agyat, az ifjúsági szervezet talpra állításáért és fönnmaradásáért folyó küzdelem is a politikai szadizmusok lankasztó szomorúságát idézi. De végül mégse hagyja abba, mert Duray makacssága nem engedi. Duray könyve nemcsak erkölcsi tett, de bizonyos tekintetben új határkő is. Eddig minden kisebbségi sorsról szóló írásban fölsorakoztak a mentegetőzés mondatai: a magyar uralkodó osztály bűneiről, a '67 utáni elmagyarosítás szégyellni való korszakáról. A szándékot utólag is helyeselnünk kell: a történelmi és morális jóvátétel kívánta azt az írótól, történésztől, politikustól. Duray szakít ezzel a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához. Mintha csak arra szólítaná fel az érintetteket: nézzük most már a Trianon óta eltelt időket; a tragikus számlák végösszege nem a magyarok lelkiismeretét terheli. Miközben én ezeket a bevezető sorokat írom, Duray Miklóst emiatt a könyve miatt is vádemeléssel vagy ideggyógyintézettel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis, ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul. Sajnos, ez még reménynek is reménytelen. Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia, s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást. * * * 262
