Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

A harmadik generáció jelentkezik

tani a becsületre kényesek rendjéből. Fölajánlottam azt, hogy a szocialista írószövetségekből állítsunk össze zsűrit; vagy ítélkezzen a PEN Klub; vagy amit ellenfelem jónak lát, akár a saját érdekében. Csak járuljunk mindketten a szellemi élet bármi fóruma elé, s ott beszéljünk. Mint emlékeztek tán, nem én válaszoltam. Akadémia és írószövetség szintjéről jött a vád. Ilyen szintről készült az enyém helyett is reflexió. Hogy tárgyilagos hely véleménye mentesítsen a fasiszta vád alól. Sőt a nemzeti elfogultság vádja alól, mert - hány és hány költőt fordítottam vitatársam anyanyelvének költői közül, és milyen nagyra becsülöm sok-sok írójukat személyesen is. Magam is megilletődve olvastam a becsületem kimosdatására készült sorokat.

Fasiszta ugyan semmiképpen, de nézeteimben hivatalos tudósaink szerint bizony impulzív vagyok, s hogy vitájuk velem nekik is van. A nyilván tárgyilagosságul szánt kifejezés nem volt szerencsés húzás. Olyan értelmezést és visszhangot kapott nemzetközien is, hogy íme, akivel honfitársai is vitáznak, az méltán marasztalható el nem-honfitársai részéről is. Az ember ilyenkor már leteszi a fegyvert, és tehetetlenül áll, bízva abban, hogy ez a fajta logika valahol egyszer csak meg fog akadni. És bízva abban, hogy a szellemi élet sakktábláin sem hiábavaló a játszma, az európai szabályok szerint.

Van itt a kezemben még egy kérdés, ami idetartozhat. Nem először mondtam el: egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez. Az szokott történni, az egyik átveszi a másik dolgát. Azaz vagy a politika beszél úgy, mintha ő tudná jobban, mi az irodalom; vagy a szellemi élet úgy, mintha jobban tudná a politikát. Én - bevallom - alig tudok belelátni a nemzetközi helyzetbe; hogy melyik kormány milyen szálakat hogyan képes meghúzni. A nemzetek nemzeti - „nacionalista” - versenyében számomra az a tény, hogy egy-egy ország egy másik országra fölfelé néz-e vagy sem; annak a lakossága tisztelettel nézi-e a másikat - tehát világosan kimondom: hogy a határainkon túli nézők, a magyarok anyanyelvi megbecsüléssel, ragaszkodással néznek-e - ez számomra ma többet ér a látványos gesztióknál. Ilyen helyzetben, ha felelősségem van, nem bonthatom meg ennek a két keréknek az egyensúlyát; azt mondom, ez már

149