Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Egy könyv kálváriája

ról készült dokumentumfílmek; e tudományosan tárgyilagos listák összeadási vonalának meghúzása után kezdhetjük a voltaképpeni számvetést. ”

De hol húzhatjuk meg és milyen időpontnál ezt az összegezési vonalat? - kérdezi az író. És meddig mehetünk vissza a számolásban, élesen elválasztva a történelmi valóságot a legendától és a szenvedély szülte hiedelmektől?

„Mennyi tinta folyt történésztollakból arról, hogy a Duna-völgy máig fent maradt népei közül melyik volt itt előbb? Bizonyos, hogy jóval kevesebb folyik, ha már akkor világos az, ami ma: a lelki mély okon semmit nem változtat, akárki volt is az első. Ezen az alapon ugyanis egyikőnk se tessékelheti ki erről a területről - de akárcsak egy faluból sem — a másikat, mert hisz, ha ez érvényes érv: minden jenkinek el kellene hagynia Amerikát egyetlen indián kiutasító ujjmutatására.

Foglaljuk hát össze hűvös elmével a lázak s lázálmok tanulságát.

Hogy dolgozó milliók olyan hajdani vezetők vétkeiért feleljenek, akiktől ők is szenvedtek, és akiknek megfeleltetésében mellesleg ők is részt vettek - ez nemcsak marxista, hanem keresztény fölfogásnak is képtelenség. Mert ez faji álláspont. Hogy mai szemlélettel mondjunk ítéletet elmúlt idők szemléletében élt emberek fölött - ez meg történelmi képtelenség.

Hogy emberi értéknek minősítsük, ha egy igazságtalanságot lehetőleg fájdalom- mentesen visznek végbe - erkölcsi képtelenség.

Mi van még? Ismételjük el a hitünk szerinti legképtelenebbet.

Az elsődlegesség képtelenségét.

Hogy ki előzött meg mást egy helyen, erre a szenvedélyt főleg népeknek is csak akkor érdemes pazarolniok, ha ebből, valamiféle jog, a jogból pedig esemény következnék. Jó, szednie kell a cókmókját a Duna partjairól mind a tizenötmillió magyarnak. Elvben én nem mondok ellent, függővé téve persze a havától. Ámde a lázálmú jog, mely nekünk ajtót mutat, azon nyomban átröppen egy másik mutatóujjra. Európai műveltségünk alapzatát egy bámulatos, rejtelmes népnek köszönhetjük: a keltáknak, mint tudjuk. Név szerint ők eltűntek, azaz fölszívódtak. De én ismertem egyet, aki bizonyítani tudta a kontinuitást. Ez az egyetlen ember, mert hisz a jog nem függ a lélekszámtól sem, egymaga kiutasíthat minden olyan népet a Duna völgyéből - ki egész Európából - mely az ő népe után jött ide. ”

134