Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Felirat közös ügyeinkben

humana képviselőire, a „szlovenszkói szellemre” gondolt, tehát pontatlanul. De egy fuldoklás közben írt röpirat pontatlanságaiból szabad olyan vádat kovácsolni, amely a tiszta életmű egy egész korszakát megbélyegzi? Hogy ma ez a korszak áll előtérben, ez sem bűn, hanem természetes következménye annak, hogy az antifasiszta, a kúria- és kvaterkaszellemet ostorozó írásokat rég feldolgozta az irodalmi köztudat, a kisebbségvédő művekre pedig most került sor. S mivel a köztudat nem monográfus, nem kell ügyelnie az arányokra, azt olvassa, amire szüksége van, ami elintézetlen ügyekkel mérkőzik.

Tudná ezt E. Fehér is, ha akarná, és tudhatná a szerkesztője, Rényi Péter. De Fábryval ő is csúnyán szembekerült, így érthető, ha fedezi E. Fehért abban, hogy a Fábry-művet egy tiszta és egy foltos darabra szakítsa. S mivel Fábry utolsó könyve, az 1971-ben megjelent Vigyázó szemmel - ismeretes politikai okok miatt - nem tartalmazhatta az E. Fehér számára ellenszenves írásokat, ki is kiáltja e kötetet Fábry testamentumának. (Fábry Zoltán testamentuma. Népszabadság. 1971. jún. 15.)

De ami fontos, arról nem esik szó

Es itt értünk az E. Fehér szerepéről írott feljegyzések végső értelméhez. Két szerkesztőség is fedezte őt, méghozzá két nagy publicitású lap szerkesztősége: az Élet és Irodalomb és a Népszabadsági. S aztán, az Elet és Irodalom expanziója folytán, az Új írásban is ő lett a Duna-medence szakértője. Mikor feltűnt egy fiatalember, Kiss Gy. Csaba, s megmutatta, hogy érti a mesterségét, tájékozott, de nem hajlandó beállni a „deheroizálók” üdvhadseregébe, rácsapott, mint ellenségre szokás. És nem volt fórum, ahol Kiss Gy. Csabát meg lehetett volna védeni.

S ebben a kíméletlen elterpeszkedésben az a legrosszabb, hogy a kifogyhatatlan bőséggel közölt cikkek ellenére - E. Fehér sajátos profilja, rokon- és ellenszenveinek törvénye, munkájának gépiessége miatt - a szomszédságunkban történő események egész sora ismeretlen marad az olvasó számára. így a szomszéd államok irodalmának, kulturális politikájának nagy eseményeiről csak elvétve olvashatók pontosan tájékoztató tudósítások, de még az unos-untalan emlegetett „közös dolgainkról”, „hídjaink- ról” is zömmel olyan cikkek jelennek meg, amelyek a régi Korunk, Gaál Gábor, a Helikon, Fábry, a Sarló, valamint a Tilkovszky és Csatári könyveiből ismert esemé107