Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A csata - írószövetségi közgyűlés 1986-ban
Csoóri sérelmeik felsorolásával kezdte: „Ha a kormányzat annyira becsüli Illyést, [...] és megadja neki a lapot, illetve a vele együtt tartó társaságnak, talán minden másként alakul. [...] ha kibontakozhatott volna Magyarországon a reform - akkor bizonyos, hogy én most a reformisták között vagyok, és nem sodródom bele semmilyen ellenzékbe, illetőleg »mintha-ellenzékbe«.” Csoóri indulatos volt, zavarta Berecz barátkozó stílusa, őszintétlennek érezte, s félt attól, hogy pusztán taktikázás húzódik meg mögötte. „Kell keresnünk valamilyen megoldást, de azt az engesztelhetetlenséget, ami például a Tiszatájjal történt, amíg élek, helyteleníteni fogom. Helytelenítem azért is, mert az írószövetség választmánya a párttagokkal együtt elfogadható ajánlatot tett a főhatalomnak. Ajánlatát szinte alázatos levélben írta meg legelőször. Itt ül Boldizsár Iván, Király István, s itt ülnek mások is, akik tudják, hogy engem sokan megtámadtak: miért írtam alá egy ilyen finom — már-már fejhajtással felérő levelet -, amely elment az illetékes szervekhez. Támadóimnak azt válaszoltam, hogy most nem a hang számít, hanem a cél: meg kell adni a politikusoknak a visszavonulás lehetőségét presztízsveszteség nélkül. De a politikai hatalmat láthatólag a presztízsveszteség sem érdekli - inkább minket is elveszít.” Csoóri nem volt hajlandó elfogadni Berecz minden konkrétumot nélkülöző, pusztán csak ígéretet tartalmazó ajánlatát. Érzékeltette, hogy valamilyen gesztust — leginkább a Tiszatáj ügyében - elvárnak a nemzetiek. Berecz beszéde egyértelművé tette, hogy a párt vállalja a harcot, ha arra kerül a sor. Csoóri azt érzékeltette, hogy a nemzetiek nem harcolni akarnak, hanem megegyezni. Berecz úgy állította be, mintha a párt kezdeményezte volna a párbeszédet. Csoóri leleplezte, hogy a párt az általuk felajánlott kompromisszumot elutasította, s nem ajánlott mást, csak saját feltételei elfogadását. Csoóri visszautasította Berecz ultimátumszerű ajánlatát, s hozzá hasonló kemény hangú, fenyegető felszólalással válaszolt. A fegyvert felvették a nemzeti demokraták is, de a párbeszédet senki sem zárta ki. Nem sokkal Csoóri után jelentkezett felszólalásra Sánta Ferenc. Sánta úgy vélte, hogy a politikai vezetésen belül van egy olyan csoport, mely az írótársadalom megosztásában érdekelt. Azokat az írókat, akik a nemzet közérzetével foglalkoznak, felvetik a gondokat, a szocializmus gondjait, azokat rendre nacionalistának bélyegzik. Sánta kinyújtotta a tenyerét a hatalom felé, „...mert mi segítenénk szívesen. Csak ezt 389
