Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Válaszúton - a nyílt ellenállás korlátái
hogy az eretnek gondolatok úgy fogalmazódjanak meg, hogy azt a munkások is megértsék, netán kövessék. „Nem keressük a konfliktust, de akik a normákat nem tartják be, durván megsértik azokat, velük szemben adminisztratív eszközökkel kell fellépni” - hangzott a pártfőtitkár fenyegető megjegyzése. Kádár két nappal korábban jött haza Moszkvából, ahol Brezsnyev arról tájékoztatta a szocialista országok vezetőit, hogy a lengyel helyzet nagyon válságos, kettős hatalom jött létre, s szükségállapot kihirdetésére is sor kerülhet. Kádár ismerte az ilyen helyzetet, 1956-ban átélte. Haragja, indulata, s félelme ebből táplálkozott. „Figyelembe kell venni, hogy más ma a helyzet, mint a másfél évvel ezelőtti volt. Azóta sok minden történt, és ha ma ülni akarnak, akkor ülni fognak, de semmiképpen nem egy-két napot vagy hetet, hogy megdicsőüljenek, hanem a megfelelő szigorú törvények szerint.” Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a PB elé kerülő jelentésben a Kornidesz vezette Kulturális Osztály — ha egyértelműen megnevezni és „leírni” nem is tudta - megkülönböztetést tett a két ellenzéki csoport között, s a velük szembeni eljárást is elkülönítette. „Egyértelműen differenciálni kell az ellenzéki csoportok »kemény magva« és az ezáltal kezdeményezett akciókban résztvevők között. [...] A politikai munkában az ellenzéki akciók szervezőinek, rendszeres résztvevőinek és az alkalmilag hozzájuk csapódóknak a differenciált kezelésére van szükség.” A jelentést megfogalmazók friss élménye lehetett a Donáth által októberben a Gondolat Kiadónak beadott Bibó-emlékkönyvanyag, melyben sok olyan szerzőt is találtak, akiknek lojalitásában hittek, bíztak. Törekvésük tehát a különbségtételben arra irányult, hogy a kapcsolatot fenntartani szándékozó nemzetieket elválasszák a minden párbeszédet elutasító, polgári radikális csoporttól. A PB-ülésen azonban az adott pillanat ingerültsége, s tegyük hozzá, félelme, felülírta ezt a szándékot. Kádár egységes ellenségnek látta az egész csoportot, felháborodottan vette tudomásul, hogy közös kiadványban voltak hajlandók megjelenni a nemzetiek a polgári radikálisokkal, s Csoóri pozícióját is jelentősen rontotta, hogy az „Egy nomád értelmiségi” című esszéjében a dolgozó osztályok kiábrándultságára célozgatott, s a munkásság demokratikus jogait kérte számon. Véleményem szerint azonban Kádárt meggyőzhették a vitában arról, hogy nem lehet összemosni a két irányzatot. A határozatban van egy gondolat, hogy miért 309
