Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Az első politikai fellépés a magyar kisebbségek ügye
politikai gyakorlatával kapcsolatosan, természetesen pozitív hangvétellel. Mindazonáltal a Politikai Bizottság arról is döntött, hogy „bukaresti nagykövetünk diplomáciai úton tegye szóvá, hogy a Luceafarulban megjelent cikk árt a népeink és államaink között általunk is kívánatosnak tartott jó viszonynak; utasítsa vissza a magyar kormányt ért burkolt gyanúsítást, és emeljen kifogást a cikknek az Agerpress által történt nemzetközi terjesztése ellen”. Kezdeményezték egyúttal, hogy KB-titkári szinten tartsanak egyeztetést a két párt között a vitás kérdések megtárgyalásáról. A Politikai Bizottság ülésén elhangzottakhoz hozzátartozik még egy párton belüli esemény. Az MSZMP Központi Bizottsága 1978. április 17—18-án tartott ülésén vonták meg mérlegét a visszarendeződést hozó 1975-ös határozatoknak. A harc első és nagyobb csatája ezen az ülésen dőlt el. Az 1974-ben hirtelen elhunyt Komócsin helyét Biszku Béla és Apró Antal vette át Gáspár Sándor kitartó támogatásával. A „munkásellenzék”, a proletárdiktatúra következetességét számon kérők elutasították a gazdasági és politikai reformokat. Biszku odáig merészkedett, hogy vezető káderek korrupciós ügyeiről is összeállított egy anyagot, azt eljutatta Brezsnyevhez, felelősként Kádárt megnevezve, s annak leváltását javasolva. Az 1974—1978 közötti időszak a két tábor csatájáról szólt. Az előbbiekben már említést tettem arról, hogyan keveredett bele ebbe a csatába a nemzeti oldal. Az 1978-as „félidős” KB-ülésen a reformisták megerősítették hatalmukat, Biszkut nyugdíjazták, de a Politikai Bizottságban továbbra is zajlottak a kisebb összezördülések. Természetesen a bolsevik minta szerint álcázva, intrikákkal és csűr-csavarokkal telítetten. Gáspár hozzászólása jelezte az ortodox vonal taktikáját. Ha az történik, amit Gáspár javasolt, azaz a magyar kormány és párt nekitámad a román nemzetiségi politikának, abból nemzetközi botrány származik, s Brezsnyevék levonhatják belőle a tanulságot, rossz lóra tettek Kádár és a reformisták személyében. Gáspár egyáltalán nem törődött azzal, milyen a visszhangja az ügynek Magyarországon, milyen támadás érte a magyar irodalom reprezentánsát, csak az foglalkoztatta, miképpen tudja zsákutcába kényszeríteni Kádárékat. Gáspár számára a másik véglet is megfelelő lett volna, ha a válaszcikk születik Illyéstől vagy bárkitől, s arra a románok ismét reagálnak, akkor olyan vita gerjedhet két szocialista ország között, melyben az ő igazság- osztó szerepük ismét előtérbe kerülhet. 274
