Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A lektorok kora
A LEKTOROK KORA Illyés Gyulának az Ország-Világban megjelent interjújával úgy tűnt, hogy a „gondolatpartizánok” utolsó katonája is feladta ellenállását, s így megnyílhat a párbeszéd nyilvános csatornája, oldódhat a hatalom és az irodalompolitika görcse, az értelem és nem az indulat mércéjén lehet mérni az értéket. Nem így történt. 1960-ban a kiadói éves jelentések szerint új regénnyel a népi írók közül Kodolá- nyi János {Vízválasztó), Remenyik Zsigmond {Őserdő), Szabó Pál {Tiszán innen, Dunán túl), Veres Péter {A kelletlen leány) és Tamási Áron {Szirom és Boly) jelentkezhetett. Érdekesség, hogy az ifjabb nemzedéket képviselő Fekete Gyulának is megjelenhetett kötete {A fiatalasszony) annak ellenére, hogy őt 1956-ban az elsők között tartóztatták le, s el is ítélték, igaz már 1957 kiszabadult, egyéves elzárását három évre felfüggesztették. Utánnyomással jelent meg a régebbi művek közül Németh László Égető Esztert és Tamási Áron Ábel című kötete. Új versekkel és elbeszéléskötetekkel egyetlen népi író sem jelentkezett. Illyés Malom a Séden című drámáját, illetve a kéziratban Budapesten terjedő Uj versek című versciklusát letiltották, egyezkedés folyt vele, melyek azok a versek, amelyeket ki kellene hagyni belőle. Bár folyóiratokban jelennek meg publikációik, de például Illyés Gyula a Sötét című versét Marosán György egy a Gólyavárban tartott előadása során nyilvánosan széttépte, „hülyének néz minket Illyés Gyula?” üvöltés kíséretében. Kossuth-díjat 1960-ban egyedül Darvas József kapott az írók közül, igaz, őt már sem nemzeti demokratának, sem írónak nem tekintette senki. A korszakra talán legjellemzőbb megállapítást Fodor András költőtől kölcsönzőm, aki verskötetének egyik lektorok által sokadszor elvégzett bírálata kapcsán kapta meg a sommás értékelését annak, miért nem jelenhet meg a kötet: „Nem az a baj, 176
