Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)

A ius murmurandi évei

rülmények döntik el, melyiket érdemes vagy kell választani. 1959-ben Illyés volt a „határkő”. Ő volt az utolsó olyan ellenálló, aki a kivonulást képviselte. Ezzel a viselkedéssel elérte azt, amit a körülmények között elérni lehetett. Az írószövetség megalakítása, az ortodox kommunisták befolyása alatt álló Irodalmi Tanács feloszlatása, a részleges, majd teljesebb körű amnesztia meghirdetése, Déry Tibor kiszabadulása, a publikációs tilalmak fellazulása, ezek kétségtelenül előrelépések az irodalompolitika területén, olyan engedmények a hatalom részéről, melyekhez szükség volt az ellenállás Illyés által választott formájára. 1959 őszére azonban már megváltozott a helyzet. A Kádár-korszak rendszere stabilizálódott, Kállai Gyula nyugodt szívvel jelenthette be az írószövetség közgyűlésén, „ha az olyan írók, mint Illyés Gyula meg Benjamin László nem értik vagy nem akarják megérteni a kort, amelyben élnek, s amelyet régebben értettek, ez ma csak az ő emberi és írói tragédiájuk lehet. Lehet, hogy a magyar irodalmi élet egy színfolttal szegényebb lesz, de ettől még a Magyar Népköztársaság él és virul.”

Váltani kellett ahhoz, hogy megmaradhasson az ellenállásnak az a formája, amely még mindig figyelmeztető jel a hatalom számára, s amely erősíti a „másképpen is lehet” gondolatában bizakodókat.

Ez az a pillanat, amikor eldőlt az ellenállásnak az elkövetkező évtizedekre kijelölt útja. Nem lehet kérdéses, hogy a külső vagy belső emigráció helyett ez lehetett az egyetlen járható út. Jelen lenni az irodalomban, az emberek gondolkodásában, megjelenni a politikai közéletben állandó figyelmeztető jelzésként, hogy itt vagyunk, látjuk és tudjuk, hogy mit tesztek, s hallatjuk szavunkat, mert az „alku” határait nemcsak a hatalom jelöli ki, hanem annak másik szereplője is formálja.

Az építkezés 1957 és 1959 között az irodalompolitika és a konszolidáció lépéseinek minél messzebb történő kiszélesítésében jelentkezett, 1960-tól pedig az alternatíva megtartásában, megerősítésében, a megkezdett folyamatok ellenőrzésében. Olyan volt a nemzeti erők jelenléte ezekben az évtizedekben, mint amit manapság a sajtóra mondanak. A hatalom ellenőrzése a nyilvánosság útján. A nemzeti erők belátták, hogy az irányítást, a konszenzusos megállapodást nem tudják elérni, ezért a lehetőségek folyamatos tágítására törekedtek.

141