Domján Dániel Ferenc: Kényszerpályák és külön utak. Hírszerzés, diplomácia és a magyar–jugoszláv kapcsolatok 1945–1956 - RETÖRKI Könyvek 48. (Budapest, 2022)
Összegzés
197197 Összegzés Összegzés A jelen kötetben célunk a magyar–jugoszláv kapcsolatok bemutatása a második világháborút követő bő egy évtizedben, részletes figyelmet szentelve a diplomácia és a hírszerzés kérdésének. A második (szocialista) Jugoszlávia létrejöttéhez vezető partizánháború időszakában a későbbi tagállamok más-más történeti utat jártak be, előzményként a – történelemtudományban mai napig vitákat generáló és a kapcsolatokat később részben meghatározó – délvidéki eseményeket mutatjuk be. A háborút Magyarország és Jugoszlávia különböző oldalon fejezte be, hazánk vesztes országként diplomáciai elszigeteltségbe süllyedt, a nagyhatalmak a SZEB keretein belül felügyelték és irányították az országot, elsősorban a szovjet érdekek mentén. A Bizottságban Jugoszlávia is képviseltette magát egy misszióval, amely a későbbi Jóvátételi Bizottsággal együtt 1947-ig a legfontosabb csatornának bizonyult a két ország között, bár a felek nem voltak egyenrangúak, ugyanis Jugoszlávia szinte minden információt legálisan be tudott szerezni Magyarországról, amíg hazánknak semmiféle képviselete nem volt Belgrádban. Ez 1947 februárjában megváltozott, amikor ismét megkezdte működését a belgrádi követség Szántó Zoltán vezetésével, amelynek 1947 ‒ 1956 közötti történetét részletesen tárgyaljuk a kötetben. 1948-ban több olyan esemény is történt, amely egymástól nem választható el, és alapjaiban változtatta meg Magyarország és Jugoszlávia viszonyát. Egyrészt hazánkban véglegessé vált a kommunista hatalomátvétel, így a külpolitika is teljes mértékben a moszkvai (sztálini) iránymutatás szerint működött. Másrészt egyre feszültebbé vált a Sztálin és Tito közötti viszony, amelynek következtében a Jugoszláv Kommunista Pártot kizárták a Kominformból és így lényegében a szocialista blokkból. Ahogy később kiderült, Sztálin terve nem vált be, az elszigeteléssel nem sikerült megdöntenie Titót és a hozzá hű jugoszláv vezetést, sőt, a Nyugathoz való közeledéssel Belgrád hosszú távon – gondolva itt az elnemkötelezettség politikájára – nyertesen került ki a konfliktusból. Rákosi Mátyás Tito egyik első és leghangosabb kritikusává lépett elő, ezzel együtt megkezdő dött a jugoszláv-ellenes kampány, amely nem csupán a kül-, de a belpolitikát is jelentősen érintette, ugyanis – ahogy például a Rajk-per esetén
