M. Kiss Sándor: Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
Bevezető gondolatok
7 Bevezető gondolatok Miért kell újabb kötetet kiadni, nem tudunk/beszélünk róla eleget? Jeles évfordulók idején gyakran halljuk a már-már vádnak tetsző kérdést. Így vagyunk 1956-tal is – pedig tudjuk, a forradalom és szabadságharc valós történeti kutatása az eltelt hatvanöt év első felében szinte teljesen lehetetlen volt. Az elmúlt harminc év aztán kinyitotta a kapukat, és számos kérdést tisztázott – a helyzet sajátosságai folytán a tudományos kutatásnak persze harcolnia kellett az „ellenforradalmi” narratívának kizárólagosságot teremtő (korábbi) hatalom hazugságaival és vádjaival, és részben ennek ellenhatásaként kialakult, a hallgatásra kényszerítésből fakadó félinformációkkal, hiedelmekkel és pontatlanságokkal. Mindez persze nem jelenti azt, hogy 1956 a „helyén lenne” – habár kétségtelen, hogy a hivatalos diskurzus szinte kivétel nélkül a kommunista diktatúra elleni forradalomként és az idegen elnyomás elleni szabadságharcként tartja nyilván az eseménysort. E sorok szerzőjének is megvoltak és megvannak a kérdései. Meddig tart 1956 – és meddig eleven az emlékezet ? Néhány napon belül két olyan ember búcsúz tatásán vettem részt, akik fontos szerepet játszottak a „vidék forradalmában”, illetve a forradalom utóvédharcaiban, a nemzetközi közvélemény hiteles tájékoztatásának elősegítésében. Egyiküknek az emigráció jutott, másikuknak börtön. Ami talán a legfontosabb: mindketten továbbhagyományozták családjuknak és közösségeiknek is a lelkületet, a tudást, az általuk megélteket: 1956 örök igazságát. Azt a néhány napot – történelmi értelemben véve csupán pillanatot –, amelynek pontosan ezt a fajta továbbhagyományozását próbálta megakadályozni a kommunista hatalom. 1956 csodája ugyanis közösségi téren évtizedekig nem volt elbeszélhető. „A történetek egyesek által való újraalkotása, felidézése és újramondása már az ősidőkben is egy-egy közösség egyik legfontosabb létfenntartó tevékenysége volt. Valakit körbeültek, aki elbeszélt. Dallal, rigmussal, misztériumok teremtésével, hőstettek elmondásával született meg az, ami régen megtörtént. Mindenki számára, akinek orcáján a közös tűz fénye villódzott, élő, mindennapi valóság lett a regéből. A regélő még érezte a közösség és a tűz előtti igazmondás felelősségét. [...] Élő, közös valóság lett a felidézésből, a történet újrateremtéséből. Azok, akik hallgatták, ezzel az újjáéledéssel tartoztak össze. Az 1956-os forradalommal ez a közösségteremtő újrakeletkezés nem történt meg, nem történhetett meg. [...] Legjobban attól féltek, hogy nemzedékről nemzedékre eleven élet legyen a meséből. A szovjet szocializmus elkobozta a munkástól a saját ’56-os hősiességét” – írta Csurka István Az esztéta című memoárjában ötven év távlatából.
