M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
399 Kahler Frigyes: Ellenszélben Az a teoretikusok agyában született elképzelés – mely szerint a forradalom „feléleszthető, folytatható” – kudarcokat és kivégzéseket eredményezett a magyar történelemben is. Az sem ’56 után született idea volt tehát, hogy tíz év után is csak egy jelre vár az ország népe, hogy „befejezze” a levert forradalmat. Ezeknek az ábrándoknak az eredetét keresve a marxista „hivatásos forradalmárokhoz” jutunk el, akik ideológiává érlelték a „permanens forradalom” című hittételüket. Anélkül, hogy itt részleteznénk a Vlagyimir Iljics Lenin által az Állam és forradalom c. írásban előadottakat, vagy Alekszander Parvus és Rosa Luxemburg és Lev Davidovics Trockij nézeteit, azt meg kell állapítanunk, hogy akik meg voltak győződve arról, hogy a „tömegek” folyamatosan hajtanak végre forradalmi cselekményeket a „zsarnokság ellen”, valójában nem a társadalmi realitást vázolták, csupán saját hitüket vélték valóságnak. A társadalmi valóság azonban nem követi az ideológiákat, így nem ismer „permanens forradalmat”, de még a korábban támogatott forradalmi vagy politikai irányzatokhoz sem hűséges. Sőt a többség nem fogadja el a felkínált hamis vigasztalásokat sem. Kossuth a Cassandra-levél ben hiába állította – amint korábbi, vidini levelében is –, hogy a szabadságharc bukását nem más, mint az árulás okozta. 1849. augusztus 13-a után is tovább kellett élni, s ez a legkeményebb parancs megkövetelte a valóság látását. A valóság pedig az volt, hogy 1849 augusztusában a császári és cári erők létszáma 370 000 fő volt, jó felszereléssel és 1200 ágyúval. Velük szemben 152 000 kimerült, utánpótlást nélkülöző honvéd állt 450 ágyúval. Az sem volt titok, hogy a temesvári csata – amelyben a honvédség győzelemre állt – akkor fordult tragikus vereséggé, amikor három órai tüzelés után elfogyott a tüzérségi lőszer, s hogy Segesvárnál a „rézágyuk” megrepedtek, és így megbénult a tüzérség. A leküzdhetetlen túlerővel szemben egy felelős hadvezér egyetlen lehetséges feladata az emberek mentése volt, és nem az értelmetlen vérfürdő. Görgei Artúr tábornok pedig ilyen hadvezér volt. Petőfi Sándor utolsó versében, a Szörnyű idő ben – amelyet mezőberényi kelte zéssel ismerünk – így írt: „Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki / Leírni-e / Vad fekete / Időket a világnak? / S ha lesz ember, ki megmarad / El tudja e gyászdolgokat / Beszélni, mint valának?” A magyarok szabadságharcának ügye már Buda bevételekor meg volt pecsételve. Az európai forradalmak elbuktak (Velence forradalmi kormányzata tartotta csak magát), a magyar honvédsereg utánpótlása, mind újoncokból, mind hadianyagból elégtelen volt. Petőfi már ekkor meglátta a véget. Európa csendes, újra csendes – írta Debrecenben. Kossuthnak hiába volt igaza abban, hogy a kiegyezés101 nem menti meg a Habsburg Birodalmat, csak meghosszabbítja az élettartamát. Az összeomlásra 1918 őszéig több mint fél évszázadot kellett várni. Az 1867-ben élő társadalom számára a realitás az volt, hogy nem lehetséges „átlépni” fél évszázadot, az akkor 101 1867. évi XII. törvénycikk.
