M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
365 Riba András László: „Kinek a” rendszerváltása? eseményeket követő korai pártvezetői és pártértékelések szerint ugyanezen az alapon ’56 nem volt teljes mértékben ellenforradalom, sem nem volt abszolút értelemben forradalom. „Tudományosan” a korrektív forradalom, vagyis a ’45-ös alapokon való „kibontakozás” vált belőle fontossá később, ehhez szükség volt a „népfelkelésre”. Viszont, ha a népfelkelés ellenforradalomba csapott át kommunista szempontból, akkor forradalom volt nem kommunista szempontból. Mielőtt szabadságharccá vált volna, rövid időre polgárháborúvá vált. 1956-ban nem volt vajon tisztában az ország azzal, hogy egy erősen centralizált pártállamban él? Ugyanaz az ország nem volt ellenzője ugyanakkor a szocialisztikus szemléletnek. Kit követelt, fogadott el a hatalomban az ország? Nagy Imrét. Nagy Imre moszkovita bolsevik kommunista politikus, aki a szocializmus valamely formáját kívánta megvalósítani, olyan elvi-ideológiai kompromisszumokkal, amelyek a kommunisták hatalmának teljes feladását nem idézik elő, vagyis a hatalom megtartását még lehetővé teszik. Lényegében a megingott hatalom ajánlott kompromisszumot azzal, hogy megengedi a részvételt a hatalom gyakorlásában, vagyis az egypárti monopol helyzetből visszalép a koalíciós jelleg, a ’45−’47-es viszonyok irányába. Igen, ott van a háttérben a forrongó ország, polgárháborús viszonyok közepette, az „ellenforradalom küszöbén” átlépve. Grósz Károly az utolsó pillanatokig törekedett érvényre juttatni azt az álláspontot, hogy bármilyen jogi – tehát állami szervek, az igazságszolgáltatás által megállapított – rehabilitáció nem zárja ki automatikusan a párton belüli, vagy a párt által hozott elmarasztalást Nagy Imre tekintetében. Az állami szervek pártpolitikai értelemben nem rehabilitálták Nagy Imrét. Ez pontosan a fordítottja annak, ami 1956 után Nagy Imrével történt, hiszen a pártállam rendjében – igaz, akkor ez még csak gyakorlat volt, nem alkotmányos berendezkedés (1972!) – lényegében ahogy a párt ítélt Nagy Imréről, azt juttatták érvényre az akkori állami igazságszolgáltatás szervei. Nem fogadható el, hogy egy pártdöntés tartalma alapot szolgáltathat az igazságügyi szerveknek, különösen, ha az alkotmányos-jogi keret sem adott az ítélet alátámasztására. Ugyanakkor nem vonhatjuk kétségbe, hogy egy párt – akár egy bolsevik kommunista párt – ítélhessen arról a mindenkori erőviszonyai alapján, hogy a párt egy tagjáról mit gondol, adott esetben akár el is marasztalhatja. Ha kommunista párt párton belüli egykori „ítéletet” vesszük alapul, miért is cáfolnánk meg azt, hogy Nagy Imre revizionista, jobboldali elhajlóvá vált. Ha másért nem, a kkor az események következtében/alatt/hatására/kényszerére, de azzá vált. Igaz, hogy kormányfőként, de bolsevik szempontból elsősorban párttagként, kommunistaként. Nagy Imre azzal, hogy visszatért a koalíciós kormányzáshoz, ígéretet tett a többpárti viszonyok visszaállítására, szabad választásokat ígért, kimondta a semlegességet és a szovjet csapatok kivonásának igényét, marxista-leninista tudományos megközelítésben, politikai értelemben valóban
