M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
346 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár párt hogyan jutott el a népfelkelés minősítéshez, az milyen veszélyeket rejtett számára, de mindemellett azt is hangsúlyoztuk, hogy az nem csak kockázatot, de lehetőségeket is jelentett a regnáló hatalomnak.75 E monográfiában kifejtettek szerint foglalom össze ezt a kérdést. Pozsgay a fentebb már idézett január 27-i albizottsági ülésen így fogalmazott: „Én messzemenően egyetértek az ’56-ról szóló rész fogalomhasználatával [...], egyetlen lehetséges formátum úgy hiszem a jelenlegi pillanatban, hogy ez a nemzeti megbékélés felé vigye ezt az ügyet anélkül, hogy egy bizonyos garnitúrával és párton belüli erőkkel nyílt konfrontáció [legyen] ebből, de egy nyílt konfrontációt így még el lehet kerülni. Miközben közeledünk ahhoz az ítélethez, ahogy a nép ítél erről a helyzetről.”76 ’56 új értékelésének szinte teljesíthetetlenül sok szempontnak kellett megfelelnie. Igazodnia kellett a párt félelmeihez, az átmenetben betöltött valós helyzetéhez és a jövőben vágyott szerepéhez. Olyan formulát kellett találni, amelyik gyökeresen nem kérdőjelezi meg a kommunista rendszer 40 évét és nem hangsúlyozza túl a párt felelősségét. A pártegység megőrzése érdekében az ’56-os megtorlás ideológiai talaján álló ortodox vonal számára is elfogadható, ugyanakkor a rendszer ellenzéke is előrelépésként értékeli. E „puccsszerű” nyilatkozattal – annak az albizottsági állásfoglalástól a Pozsgayt számonkérő KB vitáig bezárólag minden elemének része volt ebben – a párt nagy lépést tett e bravúr felé. A Pozsgay-interjú kezelésével és kommunikálásával ugyanis a párt úgy értékelte át 1956-ot, hogy a keményvonalas irányzat előtt ne kelljen úgy feltüntetni, mintha azzal a pártvezetés azonosulna. Miközben a társadalmi nyilvánosság a Pozsgay-nyilatkozatot annak az átértékelésnek a megtörténteként élte meg, ami feltétele volt a társadalmi konszenzus lehetőségének. A Pozsgay-nyilatkozat e pozitív hozadékának fényében érdemes felvetni azt a gondolatot, miszerint Grósz és Pozsgay között egyfajta összehangolt munkamegosztás is elképzelhető ’56 kérdésének rendezése kapcsán. (Mindezt annak hangsúlyozása mellett, hogy ez csupán egy felvetés bizonyosság nélkül.) Már csak azért is érdemes ennek az eshetőségnek a mentén végiggondolni ezt a történetet, mert van néhány mozzanat az interjúval kapcsolatban, amelyek az egyszemélyes akció paradigmáját elbizonytalanítják, vagy legalábbis kételyeket ébresztenek vele kapcsolatban. A tanulmány keretei nem teszik lehetővé az összes kérdéses pont elemzését, ezért most csupán egyre térek ki: a rádiófelvétel időzítésére. 75 Uo. 66–77.; E kérdés mélyebb végiggondolását lásd még: Riba András László: Hatalomtechnika a pártállam végóráiban. PhD értekezés, 2020. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7429/file/riba_ andras_laszlo_phd_ertekezes_ppke_2020.pdf (Utolsó letöltés: 2021. 06. 17) 76 Szemelvények a Történeti Albizottság 1989. január 27-ei ülésén készült magnófelvételből az MSZMP PB január 31-ei ülésének háttéranyagaként, lásd MNL M-KS 288. f. 5/1050. ő. e. (1989.01.31) 14R/40 – 37R/40.
