M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
334 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár összeesküvés érvényességét – nem vált egy összeesküvés-elméletből fakadó ideológiai rugalmatlanság foglyává. Az 1956-os események hivatalos átértékelése egészen 1989 elejéig nem történt meg, de 16 év elteltével sor került a lózungokra épített, határozatban megfogalmazott értelmezés stílusbeli finomítására. 1972-ben született meg az a retorikai fordulat, amikortól a párt ’56 kérdését a társadalom felé a nemzeti tragédia jelszavával közvetítette. 26 Kádár János 1972-ben, 60. születésnapján mondott beszédében vezette be 1956-ra vonatkoztatva ezt a fogalmat. „1956-ban súlyos, kritikus helyzet állt elő, amelynek tudományosan az ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára és az egyes emberek számára is. Úttévesztés történt, és ebből tragédia jött létre.” 27 1956 nemzeti tragédiaként való értelmezése elismeri, hogy a bűnösök szenvedése is fájdalommal jár, még ha az megérdemelt is. Ez a „beismerés” azonban továbbra sem jelent áttörést a párt és 1956 viszonyában. A legnyilvánvalóbban ez abban fejeződött ki, hogy a kivégzettek tisztességes eltemetését ezután sem engedélyezték, a halottak 1989-ig jeltelen tömegsírban feküdtek. A nemzeti tragédia fogalmával csupán a „kommunikációs stratégia” változott, segítségével oldani lehetett az ’56 témájától való görcsös elhatárolódást. 1956 nemzeti tragédiaként való értelmezése ugyanis megteremtette annak a lehetőségét, hogy a hangsúly ne ’56 előzményeire, eseményeire, felelőseire, hanem minden minősítés nélkül annak tragikus következményeire helyeződjön. Arra a pontra fókuszált, ahonnan a Kádár-rendszer konszolidál. A nemzeti tragédia szerint tematizálni ’56-ot megteremtette annak a lehetőségét, hogy 1956 kapcsán is lehessen a rendszer konszolidációs politikáját hangsúlyozni. 28 Ez ugyanakkor – ahogy erről már fentebb szó volt – nem változtatta meg azt a tényt, hogy a párt a társadalomtól továbbra is elvárta az ellenforradalmi minősítés elfogadását. Aki a Kádár-kori Magyarország törvényes keretei között kívánt élni, az a nyilvánosság előtt e minősítés tarthatatlanságát továbbra sem firtathatta. Még azzal sem, hogy az „ellenforradalmi cselekményekért” halálra ítélt szeretteinek síremléket állít. 26 Uo. 158. 27 Idézi: Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Budapest, Magvető, 1982, 221–222. 28 Szekér – Riba i. m. 2014, 33.
