M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
305 Pálinkás Barnabás: A hatágú sípon megszólaló '56 magyar kisebbségtől való félelem is előkerült indokként,45 de inkább saját hatal mának, az államapparátusnak és a totalitárius rendszer, ezen belül a Securitate megerősítése és a román nemzeti szempontok térnyerése volt az elsődleges. Ezzel összefüggésben megállapítható, hogy a rendszer „korrekciójának” volt etnikai éle is, hisz a „magyar” perek46 során hozták a legsúlyosabb ítéleteket, felgyor sult az észak-erdélyi városok elrománosítása, az addig részben meglévő önálló (kirakat) intézményrendszert szétverték, az iskolákat román tagozatokkal, míg a Bolyai Egyetemet a Babeș Egyetemmel vonták össze. Az antikommunista magyar forradalom jó, de nem kizárólagos ürügy volt a román hatalom számára, hogy a kisebbségi elitekkel és értelmiséggel – elsősorban a magyarral – leszámoljon. JUGOSZLÁVIA Jugoszlávia lakosságára – így a magyarságra – a többi környező országhoz képest a magyarországi események szerényebb hatást gyakoroltak. A vajdasági magyarság körében, ha eltemetett traumaként is, de elevenen élt az 1944–1945-ös, a hideg napokra47 felelő bácskai vérengzések emléke, ráadásul a Vajdaság Autonóm Tartományban élő magyarság számára a titói nemzetiségpolitika adta keretek viszonylag kedvezőek voltak. A délszláv állam sajátos hidegháború alatti helyzete a forradalom alatt és után is felerősítette Jugoszlávia stratégiai jelentőségét. A Nagy Imre-kérdésben és a budapesti nagykövetségen menedékjogot kapók ügyében Tito több „legyet is ütni kívánt egy csapásra”.48 A magyar közösség és 45 Stefano Bottoni véleménye szerint „a pártvezetés és a posztkommunista hatalom 1996-ig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« megmozdulásokat”. Uő i. m. 2006 1956 Romániában..., 31. 46 Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai. Székelyföld, 1998/10, 104–119. 47 Az 1941-es újvidéki vérengzés történetét Cseres Tibor tárta fel ezen a címen megjelent regényében. Cseres később a jugoszláv partizánok vérengzéseinek történetét is megírta. Cseres Tibor: Hideg napok. Budapest, Magvető, 1964.; Uő: Vérbosszú Bácskában . Budapest, Magvető, 1991. 48 M. Kiss Sándor Kahler Frigyessel és Riba Andrással közösen írt könyvében így foglalta össze a sajátos jugoszláv politikát: „Ebben a beszédben Tito egyrészt »igazolta« a november 4-i szovjet intervenciót az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, és megértéséről biztosította a Kádár-kormányt. Másrészt bírálta, elítélte a szovjet lépést, mert szerinte a beavatkozással a Rákosi-féle politikát támogatta. Harmadrészt elmarasztalta a Nagy-kormányt is – s erről már voltak információi Nagy Imrének –, mondván, hogy nem harcolt erélyesebben az ellenforradalom ellen, s emiatt polgárháborús veszély fenyegetett, s kommunistákat gyilkoltak az országban. Tito ezzel a megnyilatkozásával több legyet is ütni kívánt egy csapásra. Egyrészt közeledett a Kádár-kormányhoz. [...] Másrészt elhatárolódott a Nagy-kormánytól, akiket ő hívott – igaz, más politikai körülmények között – a jugoszláv követségre, s ezzel is jelezte, hogy a Nagy-kormány a továbbiakban már nem számíthat politikai támogatására.
