M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
297 Pálinkás Barnabás: A hatágú sípon megszólaló '56 ciójával igyekszik „rendezni” a kérdést.8 1948-tól Magyarországra csak hivatalos kiküldetés céljából lehetett beutazni, illetve a szomszédos országok irányába is vízumkényszer lépett életbe,9 amely alól Románia esetében kölcsönösségi alapon 1956 augusztusától mentesültek az utazók, míg Csehszlovákia felé csak 1960-ban. A köztes években sem szakadt meg ugyanakkor teljesen a kapcsolat minden formája, hisz a magyar rádiót az egész Kárpát-medencében lehetett fogni, és bizonyos sajtótermékekre is elő lehetett fizetni (pl. Ludas Matyi , Élet és Tudomány). 10 A Szovjetunióban és a csatlós államokban már Sztálin 1953-as halála után elkezdődött egy enyhülési folyamat, amely során fokozatosan szabadon engedték a e. hitelesített fogalmazvány. Közli: Fülöp Mihály–Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Iratok a magyarromán kapcsolatokról (1948–1955). Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007, 112–114. 8 A kérdést bővebben elemzi: Bencsik Péter: Hidegháborúk a kelet-közép-európai államszocialista államok között. Múltunk , 2017/3, 152–189. 9 Csoóri Sándor 1954-es romániai és erdélyi utazását és egy szilágysági/szatmári faluban lezajlott beszélgetést felelevenítve érzékeltette az ötvenes évek valóságát és a baráti szocialista országok közti határok „átjárhatatlanságát”. „[...] A történet 1954-ben esett meg velem. Fiatal író voltam ekkor, s a Nagy Imre kormányprogramját is megelőző verseim miatt afféle nagy jövő előtt álló csodabogár. [...] Például az a megtiszteltetés ért, hogy 1954 augusztusában Bölöni György és Móricz Virág mellett tagja lehettem annak a Romániába induló íróküldöttségnek, amelyet, tudomásom szerint, az 1947-es párizsi békeszerződés után először hívtak meg a románok. [...] semmit se tudtam Romániáról, sem Erdélyről – leszámítva, amit a gimnázium első esztendeiben tanultam róla –, egyszerűen világfi voltam, és madarat lehetett volna velem fogatni. [...]” Majd így idézte fel egy, helyi asszonnyal lejátszódott párbeszédét: „- [...] Messziről jöttek?- Kolozsvárról. Megmelegszik a tekintete.- Odavalósiak talán?- Nem. Kolozsváron is csak vendégek vagyunk. Magyarországról jöttünk. Az idáig beszédes asszony hirtelen megdermed.- Nem, az nem lehet! Ide onnan már nagyon régóta nem jött senki. Világon kívüli szemeivel már átnéz rajtam is.- Nem, az nem lehet – ismétli el újra a mondatot, de már nem is nekem, nem is magának. Zavaromban mi mást tehettem, minthogy a zakóm belső zsebéből elővettem magyarországi útlevelemet, hogy higgyen nekem. Ettől végképp megnyílt a föld alatta.” Csoóri Sándor: Nem, az nem lehet. Hitel , 2005/2, 10–11. 10 Bottoni, Stefano: A 20. pártkongresszus és az 1956. évi magyarországi forradalom hatása a szomszéd országok kisebbségi politikájára. In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008, 242.
