M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
281 Nagymihály Zoltán: „Odahaza valami nagy dolog történik” megteremtésére.” 30 A szerző persze jól tudta, hogy otthon jól kiépített hálózat őrködik az „összedolgozás” megakadályozásán.31 Az emigráció szerepének érté kelése és jövőbeli feladatainak meghatározása a vita egyik leghangsúlyosabb eleme volt. Kovács Imre erre vonatkozó lényegbevágó megállapítását – „mindannyiunk mandátuma lejárt” – sokan elemezték, értelmezték és félreértelmezték, ám kétségtelenül a disputa egyik legtöbbet idézett és legvitatottabb mondata lett. A mondat jelentése a szövegkörnyezetből nyilvánvaló: a politikai képviseletet „szétszakította az idő”, az érintettek emigrálása óta eltelt már annyi idő, hogy ne a múltba nézés és az állandó tagadás legyen az emigráció egyetlen fontos jellemvonása. Ráadásul az otthoni társadalom is megváltozott, „új nemzet formálódott, kovácsolódott ki a kommunista uralom alatt”, így az új mandátumszerzés sem fakadhat másból, mint a nemzetközi helyzet valós felméréséből és a magyar érdekek e keretek közötti képviseletéből.32 A mandátum lejárásáról szóló megálla pítást sokan vitatták. Fenyő Miksa szerint a Magyar Nemzeti Bizottmány létezése és „mandátuma” eddig is az amerikai kormány jóakaratán múlott, Washington viszonya pedig nem változott a Varga Béla vezette emigránsszervezethez,33 míg Barankovics István úgy fogalmazott: a mandátum csak akkor veszhetett volna el, ha az emigránsoktól a nép szabad választáson vette volna el a képviselet jogát, vagy azt maguk adták volna vissza a népnek. 34 Érdekesebb azonban, hogy milyen radikálisan eltérő emigránsképekkel és feladatmeghatározásokkal találkozhatunk. Nagy Ferenc alapvetően egyetértett azzal a megállapítással, hogy a „demokratikus emigrációnak” programot kell adnia arra az esetre, ha Magyarországon rendszerváltás következik be, és a hazatérés lehetőséggé válik. A volt miniszterelnök világossá tette, hogy melyik az a terület, ahol a(z egykori) emigránsokra kitüntetett szerep hárulhat: „Egy szabad országba akarunk visszatérni, ahol otthonmaradt honfitársainkkal együtt közös erővel munkálkodhatunk a magyar nép által remélt igazságos berendezkedésű társadalomnak a felépítésén, amelynek körvonalait mi, a nyugati világban élve, ma talán jobban meg tudjuk határozni, mint ők. [Kiemelés tőlem – N. Z.]” 35 Azt ugyan -30 Szabó i. m. 1956, 183. 31 Hogy a gyakorlatban mindez hogyan zajlott, arról Szabó maga számolt be kötetében az 1957 februárjában hazaküldött Corvin közi Renner Péter ügye kapcsán: Szabó i. m. 1984, 314–321. 32 Kovács i. m. 1956 Kijózanult..., 4. 33 Fenyő i. m. 1956, 169. 34 Barankovics i. m. 1956, 2. 35 Nagy i. m. 1956, 145. Ehhez hasonló gondolatokat fejtett ki a vitában Major Róbert is, igaz, sokkal inkább baloldali nézőpontból. Ő azért tekintette az emigráció nyugati tapasztalatait nélkülözhetetlennek egy rendszerváltozás esetén, mert „bizonyos, hogy gondos előkészítés, féltő vigyázat kell, hogy egy nemzet el ne botoljék a demokrácia útján tett első lépéseiben”. Major i. m. 1956, 177.
