M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
2. fejezet: Közös sors
175 M. Kiss Sándor: Egy sortűz „furcsa” háttérrel Ezekben a kötetekben a magyar vezérkar azzal kapcsolatos tervei álltak, hogy a magyar hadsereg az Államvédelmi Hatósággal és a rendőrséggel közösen milyen formában vesz részt Magyarországon az állami rend védelmében.«” 42 Adataink vannak arra nézve is, hogy a magyar belügy is tartott egy belső megmozdulástól. A magyar kémelhárítás egyik vezetője 1956. december 28-án így fakadt ki egy, az Országos Rendőr-főkapitányságon tartott értekezleten: „...az októberi eseményeket megelőző időszakban voltak jelzéseink arra, hogy mi van készülőben..., erre korábban felhívtuk az illetékes elvtársak figyelmét, akik erre nem reagáltak.” 43 Dékán István vezérőrnagy, akkor belügyminiszter-helyettes, a nyári poznańi események kapcsán egy bizalmas beszélgetésben, hogy várható-e valamilyen megmozdulás Magyarországon, így válaszolt: „Lehetetlen, ha megfeledkezünk arról, hogy milyen ellentétek vannak a párton belül, hogy évek óta illegális szervezkedés folyik, hogy soha ennyi hírszerző ügynök ellen nem folytattunk vizsgálatot, mint most, 1956-ban, és elfeledkezünk a röpcédulákat szóró ballonok ezreiről. Az elégedetlenségről, melyet a Központi Vezetés oda-vissza taktikázása okoz. Arról, hogy gyengül a hatalmi szervek pozíciója, s az ellenzék ellenséggé kezd válni. A pártközpont állandóan új embereket küld a belügybe vezető beosztásba, ezek most tanulják a szakmát, amikor javában dolgozni kellene... Új emberek kellenek. Olyanok, akikben a tömegek bíznak. Beadványt készítettünk a Központi Vezetőségnek. Ebben jeleztük a különböző csoportosulások veszélyét és a nyugati erők hatását, de választ semmire nem kaptunk. Ha ez így megy tovább, megszólalnak a fegyverek.” 44 1956 nyarán tehát szovjet és magyar részről is felmerült a fegyveres összecsapás lehetősége, s mind a magyar belügyminiszter-helyettes, mind a szovjet nagykövet számolt is ezzel a lehetőséggel. Andropov még ennél is tovább ment. Számba vetette mind magyar, mind szovjet részről a szükség esetén bevethető fegyveres erőt. Az országban 1956 nyarára pattanásig feszült volt a helyzet. A párton belül is egyre nőtt a feszültség. A pártellenzék rászánta magát az 1955-ös márciusi bukás után, hogy újra felvegye a küzdelmet a hatalom közvetlen gyakorlói ellen. A nem kommunista demokratikus ellenzék is tisztában volt vele, ha a dogmatikusok megerősödnek, ismét visszatérhet az 1953 előtti terror. S ehhez járult hozzá, hogy Európa „szocialista” felében újra és újra különböző formában ugyan, de egyre gyakrabban újult ki a válság. 1956. október 16-án fogadta Belgrádban Tito jugoszláv elnök a magyar állami és pártküldöttséget. Sajátos véletlen, hogy éppen azon a napon, amikor Szegeden 42 Uo. 43 MNL OL 288. fond 1957/3. ő. e. 44 D. Kardos Éva: Üzennek az évek. Budapest, Kossuth, 1986, 258–259.
