M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
1. fejezet: Körvonalak
15 M. Kiss Sándor: Értékek mentén szabad vállalása. E dolgozat eszmefuttatása erre a gondolatra épül. Az elfogadás vagy vitára késztetés hipotézisem szerint elsődlegesen ennek a tételnek az elfogadásának vagy elvetésének a függvénye. Végigtekintve a magyar történelmi folyamaton, feltevésünk szerint nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy történelmünk szabadsághiányos történet. Lehet azon vitatkozni – sőt szaktudósok között folyik is a vita –, hogy mikor szűnt meg a Szent István-i magyar állam, 1526-ban vagy 1541-ben, de azon már aligha, hogy a különböző típusú függőségi helyzet átmenetileg 1918-ban, majd jogilag a trianoni békével ért véget. Ez a keserves körülmények és ellentmondások közepette született nemzeti szuverenitás szűnt meg újra 1944. március 19-én, s a szabadsághiány 1944. október 15-én a nyilas hatalomátvétellel, majd az 1947-es békekötés után a szovjet megszállás törvényesítésével teljesedett ki. Mindemellett nem nehéz belátni – maradván csak a 20. században –, hogy a nemzeti szuverenitás – az állam függetlensége – mint legfőbb meghatározó érték, mást jelentett Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Kádár János vagy éppen Antall József számára. Ennek tartalmát, mint meghatározó értéket lényegesen befolyásolta a tulajdonhoz, illetve a hithez való viszony kérdése, mely egyrészt az állam, másrészt a társadalmi struktúra, s az ebből következő politika meghatározó összetevője volt, s maradt is. A szabadság fogalmának értelmezése tehát egyrészt a napi politika függvénye volt, másrészt a lényegi tartalmát meghatározta, hogy vallói, illetve hirdetői milyen, a világban is komoly szerepet játszó eszmerendszer híveinek vallották magukat. A magyarországi folyamatok megértése érdekében viszont a kiegyezésig – kiegyenlítődésig – kell visszanyúlnunk. Ferenc József császár a különböző csatavesztések következtében a 19. század második felére megértette, hogy birodalma fenntartása érdekében – elsőrendűen gazdasági szempontból – jobban támaszkodnia kell a tartományok potenciálisan is meglévő gazdasági erejére. Ez történt a kiegyezés „konszolidálta” Magyarországon is. Ez volt a birodalomban megindult modernizáció alapja, amely egyben azt is jelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia magyar része szellemi tekintetben, a tőkeerőhiányból fakadóan pedig gazdasági értelemben nyitottabbá vált Európa felé. A magyarországi polgárosodás folyamata során megjelent a közgondolkodásban a nyugaton már bevált polgári liberális, illetve radikális (ennek hatalomra kerülését lásd Károlyi Mihály regnálása idején), s ezzel szinte egyidőben a szociáldemokrata, majd az oroszországi események hatására a kommunizmus szovjetizált formája, a bolsevik eszmeáramlat is. A politikai erővé válás előfeltételét, a szervezetszerűséget – a már meglévő eszmeáramlat mellett – elsődlegesen a mozgalmi háttér biztosította. Ezt az eszmei és mozgalmi hátteret jelentette a polgári liberalizmus és radikalizmus számára részben az önmaga történetét tekintve is belülről vitázó szabadkőművesség, a szociáldemokraták számára az éledőfélben lévő
