Bódi Ferenc: A helyi önkormányzatok születése Magyarországon. Az önkormányzás kialakulása a modern korban és helyi önkormányzatok születése a rendszerváltás időszakában - RETÖRKI könyvek 45. (Lakitelek, 2020)
III. Megye vagy régió - önkéntes kistérségi társulás vagy kijelölt vonzáskörzet, a magyar önkormányzatiság antinómiái
III. Megye vagy régió - önkéntes kistérségi társulás vagy kijelölt vonzáskörzet... helyek közül egyeseket városi rangra emelt, kisebb-nagyobb megyehatár-korrekciókat hajtott végre, de egyúttal megerősítette a megye intézményét. Majd mindegyik területrendezés fölvetette az országos kerületek (régiók) szükségességét, bár eltérő funkciót adva számára. Voltak, amelyek gazdaságstatisztikai szempontok alapján fogták össze a megyéket, voltak, amelyek a mezőgazdasági igazgatás szempontjait érvényesítették, voltak, amelyek az államhatalom dekoncentrációjának lehetőségét látták meg az országos kerületi rendszerben, s voltak, amelyek egyszerűen az iparfejlesztés eszközének tekintették. Igazából kevés reformterv szánt az országos kerületeknek önkormányzati funkciót. A regionális önkormányzatot csak a megyei közgyűlésekre, illetve a megyében szerveződött politikai döntéshozatali szintekre alapozva látták megvalósíthatónak. A delegált szervezetek erős központi kormányzati befolyás mellett, kvázi-önkormányzatokként, az államhatalom kisegítőinek szerepét kaphatták volna meg. A megye mint örökölt képződmény átalakításának másik iránya a kisebb kiterjedésű városi vonzáskörzetek létrehozása lehetett volna. A 20. század közepére világszerte területrendezési közhellyé vált, hogy a „minden vidéknek legyen városa, s minden városnak legyen vidéke" elv igazából nem érvényesülhetett a megyereformok túlzott óvatossága miatt. A második világháború után hatalomra jutó új politikai rezsim gazdaságközpontú, ezen belül is iparfejlesztő szemlélete a városokra, mint gazdaságpolitikájának eszközére tekintett, ezért alakult ki az a párhuzamosság, amely az országos gazdasági tervezést és a közigazgatási területi beosztást és a városhálózat-fejlesztést nem összetettségében, hanem külön-külön igyekezett kezelni. Bibó szerint a preferenciákat meg kellett volna fordítani, és az igazgatás és településhálózat rendszerének megfelelően kellett volna a gazdasági célokat kitűzni. Szerinte e három alrendszert minden esetben együtt kellett volna szemlélni. Hiányolta, hogy a városi település hat kategóriájába rangsorolt települések fejlesztési tervei és a közigazgatási területi beosztás koncepciója között nem jött létre összhang. Véleménye szerint a politika térszerkezetében a következő alapelveknek a figyelembevételével lehetett volna megteremteni a szükséges területpolitikai egyensúlyt: a székhelyek optimális megközelíthetőségének, az egységek arányosságának, az igazgatási területrendezés egységének, végül az alsóbb és felsőbb szintű területi egységek egymásba illeszthetőségének elvével. Az első alapelvhez való ragaszkodás már kérdésessé tette a hagyományos (korábbi és akkori) megyerendszer szükségességét. Ha ugyanis az országos kerületi központok kijelölését elvégzik, akkor könnyen kiderül, hogy a központi (fővárosi) kerület az ország népességének aránytalanul nagy számát gyűjti egybe, és ez sérti a második alapelvet. Ha azonban az akkori megyebeosztást „nagymegyés", illetve „kismegyés" rendszerré szervezik át, akkor az így kialakítható országos kerületek közelebb 109
