Domonkos László: Délvidéki rendszer, magyar váltás - RETÖRKI könyvek 42. (Lakitelek, 2019)
Gátszakadásban
második, Szabadkán megrendezett kongresszusának ideje elérkezik, már szinte eufórikus a hangulat, hirtelen és gyorsan. Hogy ez majdnem ugyanilyen gyorsan lezuhant, abban a háború okozta sokknak legalább akkora szerepe volt, mint annak a ténynek, hogy akkoriban mi magunk sem láttuk reálisan a helyzetet... Nem tudtuk igazán felmérni, milyen közegben, menynyire gyűlölködő, mennyire sovén környezetben is kell kitartanunk. Kitartottunk, bátrak voltunk, azután minden széthullott... nem volt olyan vezető egyéniség, aki képes lett volna tartani bennünk a lelket. Aki azt mondta volna, hogy igenis harcolni kell, a végsőkig, ha nem politikai síkon, hát másképp, akárhogyan... Persze, az intézményeink vezetői azok maradtak, akik voltak, semmi sem változott igazán - tehát nem történt meg a magyarság saját körében az a szembenézés, amely nélkül lehetetlen a továbblépés. Az az öntudatos vállalkozás hiányzott, amely szembesít és azt vallja: aki nem a nemzet érdekeit képviseli, azt haladéktalanul váltsuk le és úgy folytassuk. Ez a szembenézés talán még a mai napig sem történt meg, mindig csak apró kis kompromisszumok árán próbálunk araszolgatni, olyan félelem lett úrrá ismét a magyarságon, amely „óv” a radikális lépésektől, ezt nem szabad - ezért nincs máig önálló délvidéki magyar oktatási rendszer és hiába voltak e téren is kiváló szakembereink: hogy ebből éppúgy nem lett semmi, mint a magyar autonómiából és hogy mindenféle magyar kezdeményezés terén a megvalósításnak csak gyönge kis ágai növögetnek it-ott: ezekre az okora megy vissza... Nem néztünk szembe azzal, hogy kik a felelősek mindezért. A nagy zuhanáshoz aztán az is hozzájárult, hogy tabu-témáinkat mostanáig sem dolgoztuk föl igazán. Az 1944-45-ös magyarirtás kutatása területén vannak komoly előrelépések, de a legtöbbet mégsem itteni, hanem fővárosi intézmény, a Keskenyúton Alapítvány tett... Elmismásolások, mellébeszélések folynak, a mai napig vannak zárt levéltárak, máig sem kutatható úgy, ahogyan kellene. Ahogyan szegény jó Vajda Gábor, az Aracs egykori kiváló szerkesztője fogalmazott: a képmutatás kultúrája dühöng, változatlanul... Ennek a képmutatásnak immáron kultusza, rangja is van, mindenki _____________________________________________A képmutatás kultúrája 163
