Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása - RETÖRKI könyvek 37. (Lakitelek, 2019)
A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék - Lejtmenetben
Lejtmenetben Lejtmenetben Ha valaki 1988/89 környékén azt mondja nekem, hogy a Szabó Dezső Emléktársaságnak lesz majd ősze, sőt kimúlása is, valószínűleg nem hiszem el és fölényes magabiztossággal utasítom vissza ezt a jóslatot. Pedig így lett. Ahogy elkezdődött a XXI. század, vele kezdődtek el a társasági aktivitás első gyengülései. Ne felejtsük el, hogy 2002 áprilisában jelentős politikai, parlamenti átrendeződés ment végbe és ezt követően soha nem érzékelhető mértékben politizálódott - pontosítok: pártpolitizálódott - át a magyar közélet, de még a civil magánélet is: barátok, testvérek, családtagok, férj és feleség, régi kollegák váltak hirtelen egymás ellenségeivé eltérő pártpolitikai szimpátiáik miatt. Meggyőződésem volt, hogy az akkori betegesen megosztott, ingerült társadalmi légkör érdemi kivizsgálása nem a politológiára, hanem a pszichológiára tartozott volna. Ugyanis sokkal inkább érzelmi, indulati gyökerű volt, semmint racionális. Az a magyar társadalom, amely a bolsevista négy évtizeden át még gondolni sem nagyon mert arra, amire nem volt szabad, a rendszerváltozást követő szellemi felszabadulásban kissé elvetette a sulykot. Szinte megrészegedve, gyakran némileg cinikusan és mindig kizárólagos igénnyel üvöltötte bele a világba - vagy ami ugyanezt jelentette számára: mobiltelefonjába - jó vagy rossz, hiteles vagy hiteltelen, elfogadható vagy elfogadhatatlan nézeteit. Hol volt már az az idő, amikor két tucat tisztelője, a Mester sírja körül, csendesen elénekelte a Himnuszt, és ezt bátor ellenállásként élte meg. Érezhetővé vált az érdeklődés csökkenése rendezvényeink iránt. Ennek - számomra legalábbis - legmegmutatóbb alkalma a 2007. jún. 10-én a Gellérthegyen megtartott szokásos megemlékezésünk volt a szobornál. Én kiküldtem úgy 120 névre szóló meghívót, a Magyar Fórumban harsány hirdetésben tettem közkinccsé az ünnepség tervét, megvettem a koszorút, megírtam a beszédemet,26 amit aztán a 6 (hat) megjelent érdeklődő előtt olvastam fel. Beszédem után a gyülekezet nagy nehezen elénekelte a Szózatot, az egész inkább tűnt valami szegényes vidéki temetésnek, semmint egy jövőbe tekintő fővárosi ünnepségnek. Ez volt az az alkalom, amitől fogva kénytelen lettem tudomásul venni, hogy az a kultúrmissziós tevékenység, amit az SZDE alakulásától képviselt, időszerűtlenné vált. 26 Szőcs Zoltán: Sic transit... Magyar Fórum, 2007. jún. 14., 15. old. 77
