Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása - RETÖRKI könyvek 37. (Lakitelek, 2019)
A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék - A Szabó Dezső Emléktársaság létrejötte
A Szabó Dezső Emléktársaság létrejötte jelentőségének. Az Alföld-vita lényegében lezárta a Nagy Péter által pártutasításra megalkotott Szabó Dezső-értelmezések korát, és az íróhoz való viszonyulásban a rendszerváltozás első, de határozott jele volt. Szabó Dezsővel kapcsolatosan mind filológiai, mind történelmi nézőpontokból minden megváltozott. Ez érezhető volt, bár 1987-ben még nem lehetett tudni, hogy mennyire lesz áttörő erejű, mennyiben nem. Érdekes korszak kezdődött el az életemben, teljes erőbevetéssel láttam neki a nagy munkának. Számba vettem a lehetséges tagjelöltek listáját, kik között többen ott voltak azok közül, akik az Alföld-vitában részt vettek (Király István, Nemeskürty István, Pomogáts Béla, Gróh Gáspár). Természetesen a már meglévő, illegitim Sz. D. baráti kör idős tagjaira is nagymértékben számítottam, de szerettem volna új arcokat, új neveket, szakmai értelemben elfogadott tekintélyeket is ott tudni az alakuló társaság tagjai között. Nem volt túl könnyű a szervezési kommunikáció, ne felejtsük el, hogy 1987/88 fordulóján még nem a ma megszokott mobiltelefonos, e-mailes világ volt: az én lakásomon nem volt telefon - Budai Baloghnál sem volt -, miként a beszervezni kívánt tagok egy részénél sem, így a hagyományos postai levelezésnek fontos szerepe volt a szervezésben. Lassan, de eredményesen, nem utolsó sorban tanulságosan alakultak a dolgok. Az Alföld-vita általam megkeresett tagjai közül csak Pomogáts Béla és Gróh Gáspár mondtak igent a tagságra, és lettek később alapító tagok. A többiek esetében - ilyen volt Király István professzor -, miként sok más megszólított személyiség esetében is a reakció ez volt: Kiváló, nagyszerű ötlet, drukkolni fognak és sok sikert kívánnak, szívük és szimpátiájuk velünk van, de ők maguk - ilyen meg olyan, meg amolyan okokból - nem szándékoznak a társaság tagjává válni. Aztán olyan is volt - hagyjuk a feledés fátyla mögött a ma is notabilis hölgy nevét -, hogy először nagy lelkesedéssel igent mondott, majd néhány nap elteltével, amikor újra hívtam, hogy tájékoztassam a fejleményekről, 180 fokos fordulat állt be hozzáállásán: elutasító volt, cáfolta, hogy korábban igent mondott a belépésre és nyomatékosan felkért, hogy többé ne zargassam őt ebben a szervezkedési dologban. De nemcsak az alapító tagok toborzásával volt dolgom, de a hatósággal is. Ugyanis két minisztériumtól is (belügyi és művelődési) engedélyt kellett kapnom a társaság létrehozására. Jöttem-mentem, kilincseltem, telefonáltam, leveleztem és az engedélyeket beszereztem. Meglepő módon a belügyi tárcától szinte postafordultával, minden kekeckedés nélkül megkaptuk az engedélyt. Aztán valamivel nyögvenyelősebben, de a dr. Köpeczi Béla vezette Művelődési Minisztérium is beadta a derekát. A Köpeczi Bélának 17
