Házi Balázs - Jónás Róbert (szerk.): Hitel repertórium 1988-1992 - RETÖRKI könyvek 36. (Lakitelek, 2018)
Dippold Pál: A hittel teli Hitel - Emlékeim egy korszakos lapról
Hitel repertórium 1988-1992 Csurka választási jelszavai Csurka István 1989. március 15-én sem tagadta meg magát. Amikor egész Magyarország rég nem tapasztalt szabadságban ünnepelhette a márciusi forradalmat és szabadságharcot, a budai Bem térhez vonuló Magyar Demokrata Fórumosok százezres tömegének eleje már a szobornál volt, a híd- szélességnyi emberkígyó vége még csak a Nyugati pályaudvarnál sorakozott. Különös formáját választotta ekkor a Hitel szerkesztősége március 15-e megünneplésének. A második oldal vezető publicisztikájának számító írását Csoóri Sándor jegyezte. „Ez csak dicsősége...” Petőfi Sándor egy kevéssé ismert versét elemezte, az 1848. március 11-én írt Dicsőséges nagyurak kezdetű költeményt. Nyilván nem szándékosan és tudatosan, de a Magyar Demokrata Fórum programjának egyik legfontosabb elemét, a nemzeti kiegyezést emeli Csoóri elemzése középpontjába. Csak utólag furcsállkodhatunk, hogy mekkora, ösztönös történelmi tudás és emberismeret kellett ahhoz, hogy az ezekben az időkben a magyar költőfejedelem, Petőfi örököse szerepében élni kényszerült Csoóri ennyire pontosan lássa a megoldást, mármint a társadalmat feszítő, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkre jellemző zavarodottságból a kibontakozást. Petőfi „békejobbot kínál az uraknak és egyezséget ajánl nekik, ha egyenrangú félként fogadják el azt a népet, amelyet addig földre szorítva sanyargattak. Persze, ha visszautasítják az alkut, Isten ne irgalmazzon senkinek!” Nem is kell Csoórinak leírnia, magától értetődő, hogy írása végig az 1848-as március 15. és az 1989-es, akkor már nemzeti ünneppé nemesített nap párhuzamait veszi sorra. Petőfi Arany Jánoshoz írt leveléből idéz, amikor - egyébként a Magyar Demokrata Fórum előtt is álló - megoldási lehetőségekről beszél. Létre jöhet-e társadalmi fordulat magasrendű alkuval, azaz egyfajta kiegyezéssel, vagy pedig marad a véres forradalom. Petőfi levelében mind a két eshetőség ott van, és rácsodálkozunk az addig gondosan elkendőzött tényre, hogy 1848-ban a márciusi ifjak a sajtószabadságot igenis erőszakkal, forradalommal érték el, az átalakulás nagy tömeget érintő egyéb területein pedig folyamatos politikai diskurzus folyt. Csoóri tovább építi a párhuzamot Petőfi korával, és büszkeséggel elegy röstellkedéssel leírja, hogy a Kádárkorszakban megtehető „harminc éven át tartó lassított mozgással végre mi is csak azt tudtuk kivívni, amit ők: a sajtó szabadságát.” Az már csak Csoóri Sándor borongásra mindig kész hangulathullámzására jellemző, hogy ő nem akar részt venni a szabadságnak annyira örülő hatalmas tömegtüntetésen. 60
