Házi Balázs - Jónás Róbert (szerk.): Hitel repertórium 1988-1992 - RETÖRKI könyvek 36. (Lakitelek, 2018)
Dippold Pál: A hittel teli Hitel - Emlékeim egy korszakos lapról
Dippold Pál A hittel teli Hitel... nem tudta volna ennél világosabban az olvasó tudtára adni Cseres Tibor, hogy mi történt Trianon után Romániában. A határon túliak számára óriási kérdést jelentett a „menni vagy maradni”. Azoknak, akik elhagyták szülőföldjüket, nem volt diadalmenet a Magyar- országra költözés. A Sára-film negyedik részének címe: Hazatértek. Miként Cseres Tibor, az olvasó is arra számít, hogy akik hosszú gyötrődés után az anyaországba költözés mellett döntöttek, azoknak könnyebbé vált sorsuk. Jobban belegondolva - és ez kiderül a filmből is - egy ilyen döntés igen hosszú, szenvedésekkel teli folyamat végállomása lehetett. Akik hazajöttek, azt gondolhatták, végre itthon vannak. Lelkesedésüket azonban azonnal szétrombolták a magyar hatóságok, a vesztegzár, a megalázó egészségügyi vizsgálatok - akárha trópusi betegségeket hordozók jöttek volna ide. Mindezek ráébresztették a jobb életben reménykedőket arra, hogy az élet Magyarországon sem sétagalopp. Cseres Tibor az MDF-alapítólevéllel egybecsengő módon minden kertelés nélkül bontja ki a tabutémákat, például azt, hogy a második világháború elején, Bácska visszakerültével miként telepítették oda az addig Magyarországon élő derék szerbeket, és otthonaikat miként adták át a bukovinai székelyeknek. Mindenki mindenkivel harcolt, a szerbek a székelyekkel, aztán Szabadkán a szerb partizánok a magyarokkal, hogyan gyilkoltak le ezáltal ártatlan ezreket, tízezreket keresztbe-kasul. Minden, amit Cseres Tibor leír a témáról, hiteles. A Hideg napok írójánál aligha ismerhette jobban bárki is ennek az időszaknak és ennek a térségnek a tényeit. Nem hallgat arról sem, hogy a Szerbia északi részét visszafoglaló magyar katonák háromezernél több szerbet végeztek ki. Cseres Tibor felteszi azt a kérdést, hogy a korábban a szerbek által meggyilkolt negyvenkét bukovinai székely ember sorsáról érdemes-e beszélni az úgynevezett jugoszláv érzékenység megsértésének veszélye nélkül. Válasza egyértelműen igen, hiszen a bukovinaiak története modellértékű, annak újra elmondása talán elindíthatja azt a kollektív lelkiismeretvizsgálatot, amelynek nyomán a szerbekben megfogalmazódhat a kérdés, hogy vajon az ő háromezer halottjuk nem ugyanúgy aránylik-e a negyvennégy bukovinai székely halálához, mint az 1944-es példátlan nagyságrendű szerb bosszúállás áldozatainak száma - negyvenezer magyar meggyilkolása - a hideg napokhoz. A tömeggyilkosságokról a rendszerváltás korában még tilos volt beszélni. Nehezen beszélnek róla még ma is a területen élő magyarok, de a szerbek is. (Cseppet sem vigasztaló, hogy a későbbi, Jugoszlávia szétesését hozó nagy háborúban hasonló tömegmészárlások történtek a horvát, a bosnyák vagy akár a szerb népesség körében is.) Cseres Tibor tényközlő mondatai 1944-ről megrendítőek: „Bezdán 35
