Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
N. Pál József: "Minden Egész eltörött…"?
N. Pál József „Minden Egész eltörött...”? tudatosítási képességét, amit az elméleti bravúrokat preferáló „szakma” újabb irányai gyakorta elfelejtenek. Mert e szakmát - a posztmodern kor parancsának is megfelelve - mintha amolyan versenypályaként fognák fel számosán, ahol az érvényesülés, a rangok, pozíciók beszerzésének óhaja az eredeti tétet - hogy a történelemről való beszéd ember- és nemzetérdekű tudomány s ne teoretikus mutatvány legyen - felülírja napra nap. M. Kiss azok közé tartozik, akik a maguk feladatának emberi és nemzeti értelemben is morális tétet tulajdonítanak, és sem modorukban, sem habitusukban nem engednek ebből az alapállásból pillanatokra sem. S hiszem, eme tartásnak éppen 1956, valamint annak tradíciója, emlékezete, jellemformáló jelenléte a tőkesúlya. A „nagy történet” elmondhatóságának honi bizonysága, aminek lehetősége Ady korával, s még inkább 1968-cal állítólag végképp odalett, s intellektuális megvetés illeti azt, aki még mindig e lejárt lemezt tenné fel újra és újra. M. Kiss ’56-ja - dolgozatok, könyvek tanúsítják ma már - e rég vereségre ítélt, ám feladhatatlan emberi, tudósi, pedagógusi étosznak a példázata, s ez bármely stallumnál többet mond nekem. Igen, az eszményekben élve elmondott történet bizalmának példázatáról van szó, amivel lehet szakmai vitája akárkinek, de a lényegen ez nem módosít. Hiszen kavargó világ volt akkor, nem tagadható, illetve az sem, hogy Nagy Imre és Kádár, Mindszenty és a teoretikusan aligha képzett Pongrátz-testvérek máshogy képzelték el a jövőt, ám, ami november 4-ének hajnalán pecsétet tett az egészre, az a folyamatban gondolkozó emlékezet szerint aligha lehet vitás. Ami akkor történt, ahhoz csak morális módon lehetett viszonyulni ezután, a „történetet” vállaló ember csak forradalmat - a tagadó meg csak ellenforradalmat - mondhatott, középút nem létezett, illetve amennyiben igen, az már elsősorban az új rend hazugságáról szólt. Mert ama lélek- és tudatromboló kádári hazugságnak épp a morális emlékezet szétzúzása, szétmaszatolása lett a lényege. S ennek nem is a történelmi-grammatikai csalás - forradalom helyett ellenforradalmat kellett (volna) mondani -, hanem a mindent összezagyváló, agyat mosó, velejéig hamis tertium datur lett végül a legmélyebb fundamentuma, s az erkölcsi számvetést csípőből tagadó, relativizáló kedvű posztmodernkedés - akarva, akaratlanul - is bizony, máig ezt az állapotot erősíti. Hiszen amíg a forradalom-ellenforradalom nyelvi „választáskényszere” az egyértelmű történeti-etikai állásfoglalás esélyét megadhatta, addig a „se hús, se hal” ragályosan terjedő, majd elegánsan intellektuálisnak tetsző gyakorlata a félig - vagy félig se - bevallott életek bárgyú és öntudatlanul önelégült, ám velejéig őszintétlen módijának ácsolta a színpadot. A látszólag önvédő összekacsintás, a „tudom, hogy tudod, hogy 195
