Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Marschal Adrienn: Recsktől Csolnokig
Marschal Adrienn Recsktől Csolnokig A külföldön megalakult képviselet után 1988-ban Magyarországon is létrejöhetett a Recski Szövetség, amelynek céljai megegyeztek külföldi elődjének szándékaival. Mivel Recsk volt „A” tábor, ezért kezdetben a Recski Szövetség vállalta magára a többi elítélt, internált, kényszermunkára hurcolt érdekképviseletét is, hiszen a szervezet az emigrációban már közel egy évtizede létezett. A szövetség külföldi, majd hazai léte és a megjelent visszaemlékezések önmagukban még nem tették volna Recsket a magyar táborok szimbólumává. Ehhez kellettek az ottani méltatlan körülmények - az éhezés, a kőtörés, az orvosi ellátás hiánya, a maradandó sérülések, Kiss Dániel leégetett ujjai, a halálesetek, s a kegyetlen bánásmód - is, melyről senki sem beszélt szívesen. Recsken vagy onnan kórházba szállítva bizonyíthatóan huszonhét ember vesztette életét. Ezen körülményekre - bármilyen furcsán hangzik is - szükség volt ahhoz, hogy a recskiek később egy ország számára váljanak hősökké. A történelem Recsknek az ott történt kegyetlenségek, a megalakított érdekképviselet és az emlékek folyamatos ápolása révén adott lehetőséget arra, hogy a magyarországi táborok szimbólumává váljon. Recsk későbbi közismertségéhez továbbá nagyban hozzájárult a Kádár-korszakbeli tabusítása is, mivel amiről sokáig nem lehet beszélni, az utána berobban a köztudatba, s nagy érdeklődést vált ki. A közbeszédnek is szüksége volt ugyanakkor egy szimbólumra, ami magába sűríti a táborok világát, és egy szóval kifejezhetővé teszi annak tulajdonságait, ismertetőjegyeit. Szimbólumaink segítségével alkotjuk meg közös történelmi tudatunkat, s így válnak ezáltal közösséget, nemzetet alkotó erőkké. A magyarországi táborok viszonylatában Recsk ilyen kiemelt helyen és szerepben került be a 20. századról szóló kollektív történelmi tudatunkba. Recskhez, a táborok szimbólumához képest a Komárom megyei táborok az egyik volt csolnoki elítélt szavait idézve, „szanatóriumok” voltak. Csolnokon nem volt szándékos éheztetés, nem volt vizesgödör és büntetőbarakk. Halálesetek azonban itt is előfordultak, de ezek a bányában történt balesetekből adódtak. A jelenleg ismert források szerint Csolnokon két fő, Oroszlányon pedig tizennégy elítélt vesztette életét ilyen balesetben. A táborokban közös volt, hogy az elítéltek mindig mindenhol túl akartak járni az őrök eszén, kellettek az apró sikerek, hogy néha úgy érezzék, legyőzték Góliátot. A Komárom megyei táborokban erre a kicsempészett „fekete” levelek adtak lehetőséget. Ezeket az őrök által ellenőrizetlen írásokat a velük dolgozó helyi bányászok juttatták ki a szabadba, ezzel a rab eseti győzelmet arathatott a diktatúra felett. Ugyanez az elv működött a szabad világban is: 169
