Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Kávássy János Előd: Szubjektív fogalomtérkép M. Kiss Sándorhoz
Kávássy János Előd Szubjektív fogalomtérkép M. Kiss Sándorhoz Kávássy János Előd Szubjektív fogalomtérkép M. Kiss Sándorhoz Kora szeptemberi délután volt, őrizve a lassan búcsút intő nyár óarany melegét, s máig emlékszem, milyen jól esett a „frigóból” előkerült kék Löwenbräu hűvöse, ahogy a fizika törvényeinek engedelmeskedve párálló doboz hengere a tenyerembe simult... Öt emelettel a Teleki tér fölött, a teraszon ültünk, élvezve a koradélután spektrális lélek-fényeit, amikor kéretlenül és váratlanul rám tört az éhség. Talán a munkába való visszaállás kora őszi feledékenysége, talán a váci középiskola tanárijából való sietős menekülés tette, hogy aznap gyakorlatilag elfeledtem ebédelni, s így diskurzusunk hoch inteligent légkörét kéretlen gyomorkorgással zavartam meg. „Tanár úr, tudom, hogy pofátlanság, de éhes vagyok. Tudnak valamit enni adni?” - hangzott az erős naptól - no meg az üres gyomortól - kissé talán már spicces kérdés. Elmosolyodott, leverte a hamut az aznapi sokadik cigarettáról, és a nyitott terasz ajtón bekiabált: „Ági, a gyerek éhes. Csinálnál neki valamit?”. Alig néhány perc telt el, s Ági néni megjelent, s élénk szabadkozásom közepette két bőven megrakott szendvicset tett elém. A szabadkozáshoz hozzátartozik, hogy előtte és utána folytatólagosan épp a magyar történész társadalom egy részét (személyüket, és nem a kvalitásaikat) kritizáltam, hol szeretettel, hol anélkül, s ezt hallva Ági néni maga is szélesen elmosolyodott, biztosítva, hogy megjegyzéseimmel jó úton haladok afelé, hogy rövidtávon s mindörökre kiiratkozzam a magyar történészek soraiból. Ezen már magam is felnevettem, s (meglehet) félig teli szájjal hozzátettem, hogy remélem, mindez hármunk között marad. Ott maradt, mint minden más téma aznap, legyen az aktuális, örök, spontán, önismétlő vagy provokatív. Ez az emlékkép nagyjából egy évtizedes, s hosszú évekkel azután rögzült, hogy harmadéves koromban először láttam M. Kiss Sándort, ahogy a Pázmányon az Anselmianum második emeletének sarkában álló tanszéki titkárságra belépve, a rá oly jellemző, dörmögő-mély hangon kért egy kávét Szilviától. Az ajtóhoz legközelebb álló asztalhoz leülve könnyített ingnyakán, s valamelyik - általa elolvasásra alkalmasnak ítélt - napilap példányát felemelve hosszabban rám nézett, talán nyugtázva, hogy én vagyok az új demonstrátora, aztán belemélyedt a nagyvilág híreibe, s a csendet percekig csak a kávézás típusneszei kísérték. Bevallom, akkor még nem tudtam, hogy Magyarország egyik utolsó, valóban iskolateremtő történészét látom, ahogy azt sem tudhattam, hogy 147
