Bakos István - Házi Balázs - Nagymihály Zoltán (szerk.): A Magyarok Világszövetsége „hármas kistükre” (1989-2000) - RETÖRKI könyvek 33. (Lakitelek, 2018)
IV. Válogatott dokumentumok
A Magyarok Világszövetsége „hármas kistükre” (1989-2000) az utolsó negyvenöt évben. A személyiségüket: a szemük, a kezük, az agyuk járását a nap huszonnégy órájában olyan nyomás alatt tartották, ami fölért egy háborús megszállással. Sőt a szülőföldjükre történő betelepítésekkel - városharapófogókkal, falurombolással úgy Toppantottak meg közösségeket is, mint csonthéjas magokat. A két háború közt a szülőföld volt: jelképes hazapótlék. Ekkor még voltak olyan városok, iskolák, templomok, tavak, erdők, fennsíkok, amelyeket körülbástyázhatott az otthonosság, az utóbbi félévszázadban azonban már semmi se maradt sérthetetlen, semmi se maradt meg saját múltjával összhangban. Aki ma, 1994 őszén járja be Erdélyt, tízesével számolhatja össze az üresen maradt évszázados templomokat, melyekben a hit és a kultúra idegszálai helyett pókhálók lengik körül a szószékeket, honnét vasárnaponként a halál tart néma istentiszteletet. 1989-ben, a nagy világváltozás évadján, de főleg a romániai ún. „forradalom” napjaiban, amelynek egyik legfőbb szereplője itt ül körünkben,182 mindnyájan azt hittük, hogy végre vége lesz a trianonok sorozatának és egy teljesen új korszak érkezett el a térségünkbe. Sajnos, a remény néhány hetes korában meghalt. Egészen pontosan: megfojtották. De a történelemből sok olyan vértanút ismerünk, akik az eredet tisztaságát őrzik meg számunkra és adják át nekünk. Ez a korán megfojtott remény is ilyen vértanú volt. És sugalmazására körbe-körbe kezdtek magukra találni a magyar kisebbségek. Jogokat, életet, autonómiát követeltek mindenütt: Szlovákiában, Erdélyben, a Délvidéken s Kárpátalján is. Ha a megtörtént szörnyűségek után vagy mellett még csodája is volt a mi életünknek ebben a korszakban, ez a csoda - legalábbis az én szememben - az ő talpraállásuk volt. Sose mertem beszélni róla, de az a bizonyos zokogó malom a pokolban nekem több mint negyedszázadon át folyton azt üzente, hogy már soha többé nem tudnak fölegyenesedni és hogy az életük földközelben folytatódik - nem a tornyok, hanem a temetők magasában. Öt év elteltével ma már kétségbevonhatatlan, hogy a határainkon túl élő magyarok - ha szédelegve, ha ideglázas tünetekkel is, de föltámadtak. S bennük se csak az egyén tápászkodott föl a porból, a sárból, hanem az oly sokszor gyanúba kevert, kigúnyolt nemzet is. Az a bizonyos, századokon át vándorló fikció! * * * 182 Tőkés László. 324
