Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény Mivel tartozunk a németeknek? A századfordulón még sok millió ember beszélt németül Rigától Prágáig, Brassótól Szentpétervárig. Bácskai és Volga-menti német parasztok, stettini, dorpati és lőcsei német polgárok, temesvári és csernovici német entellektüelek mutatták be másajkú honfitársaiknak a modern polgárosodás technikáit. Pesten, Krakkóban és Zágrábban, Wilnában és Laibachban a középosztály bécsi és helyi német lapokat olvasott, német kiadók több könyvet adtak el abban a térségben, mint Bajorországban vagy Türingiában. A Holocaust hatására sokan elfelejtik, hogy a kelet-európai zsidók zöme - kivéve éppen a magyar zsidóságot - a német nyelv egyik tájszólását, a jiddist beszélte, amely nem állt sokkal távolabb az irodalmi némettől, mint a cipszer vagy a medgyesi szász, vagy az orczyfalvi sváb. A tiszta ész kritikájának első két kiadása a lettországi Rigában jelent meg, és Immanuel Kant königsbergi lakos ifjúkorában orosz alattvaló volt, akár Hermann Keyserling gróf vagy Rosenberg, a szentpétervári építészhallgató, majd az NSDAP fő ideológusa. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai - Magyarországot ezúttal beleértve - rosszul bántak német kisebbségeikkel, de a kelet-európai „népi” németség sorsának fő paradoxonát az okozta, hogy Hitler a szó hagyományos értelmében nem volt nacionalista. Ha az lett volna, támogatnia kellett volna a német nyelvű zsidóságot. De ő rasszista volt, nem nacionalista, ezért a német kultúrájú kelet-európai népesség kiirtásának első lépcsője német közreműködéssel épült. A második lépcső már Sztálin műve volt, akinek uralma alatt a kelet-európai németséget részben kiirtották, részben internálták, kitelepítették, elűzték. A Közép- és Kelet-Európát kulturális egységbe forrasztó német nyelv és műveltség eltűnt, a maradék - megfélemlített - német kisebbségek többnyire asszimilálódtak, kénytelenek voltak elfeledni nyelvüket és csodálatos kulturális örökségüket. A zsidókkal kapcsolatban úgy-ahogy megtörtént a múlttal való leszámolás, az ún. Vergangenheitsbewältigung, az elpusztított zsidókat úgy-ahogy meggyászolták, de az elpusztított németségért viselt gyász még mindig többé-kevésbé tabu. (Erről a tárgyról meglehetős visszhangot kiváltott esszét írtam a The Spectator londoni hetilap egyik tavalyi számában.) Igen kevés kelet-európai könyvespolcon találhatók meg a Die Vertreibung der Deutschen sorozatnak a dtv jóvoltából olcsó zsebkiadásban is olvasható kötetei, pedig a németek kiűzetésének főbb adatai általános műveltségünk részét kellene képezzék. Rettenetes bűnöket követtek el a második világháború után a kelet-európai németség ellen, és ebben sajnos nem csak a Vörös Hadsereg a ludas. Többek között Lev Kopelev önéletrajzi írásaiból is tudjuk, hogy a szovjet katonáknak feljebbvalóik egyenesen megparancsolták, hogy német nőket és gyerekeket erőszakoljanak meg és gyilkoljanak halomra. A Sziléziából és a lengyel tengermellékről baromként elhajtott németek millióinak a fele sem érkezett meg Németország nyugati megszállási zónáiba, bárki szabadon öldöshette őket, hogy az éhínségről és a tífuszról ne is 375
