Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Halmy Kund: Tézisek az SZDSZ értékrendszerérői és magyar társadalmi jövőképéről
Tézisek az SZDSZ értékrendszerérői és magyar társadalmi jövőképéről időkben, hangsúlyosabban jelentkezett a tagadás motívuma: sokkal inkább a „mit nem”, mint a „mit igen”; ezzel sokak érzésvilágát képviselve. Főként a rendszerváltozás kaotikusabb, viharosabb éveiben egyszerűbb és hangzatosabb volt megfogalmazni, hogy mit nem kívántak látni a magyar politikában. Részletes és mindenre kiterjedő, építő pártprogramot nehezebb lett volna nyújtani. Az 1989-90-es SZDSZ nyíltan képviselt retorikai alapvonása a kommuniz- mus-ellenesség volt, eljutva egészen a szocializmus alatt elkövetett bűnök számonkéréséig és a kádárizmus teljes tagadásáig. Ez a politikai attitűd a társadalom nagy részének szimpátiájával találkozott, hiszen mi jelenthette leginkább az átalakulást, a megújulást, mint az előző, leváltandó rendszer gyökeres és harsány elutasítása. Sokak számára azonban ez visszatetsző volt. Egyrészt túlzottan direkt mivolta miatt, más tekintetben pedig az SZDSZ prominenseinek múltja, szellemi és társadalmi kötődéseinek (tradícióinak) nyilvánvaló ellentmondásossága miatt. A párt vezetői nagy többségben kommunista vagy kommunista gyökerű családból származtak, melyektől később vagy elhidegültek, vagy nyíltan szakítottak (de nem feltétlenül). Ugyanakkor a kommunista hatalom - érdekeitől vezérelve - nem kezelte nyílt ellenségként őket. Részben azért, mert ezek a „fiatalok” szinte mindig balra csúsztak, az újbaloldali, neomarxista vagy éppen a maoista tábort gyarapítva ezzel. így inkább radikálisnak, eltévelyedettnek számítottak, nem pedig ellenségesnek. „Túlfejlődtek”, nyughatatlanok voltak a hatalom szemében, de mégis valahol a párt szempontjából a „mieink” voltak. Részben ez is magyarázza az ún. demokratikus ellenzék mozgásterét és viszonylagos működőképességét. A hivatalos kultúrpolitika tűrőképessége mindenesetre elviselte még akkor is, ha a liberálisnak definiált csoportok tagjai közül többeket ért retorzió (eltiltás, szilencium, elbocsátás). Aczél György, az évtizedeken át meghatározó, vezető „kultúrpápa” (a nyolcvanas évek végén egyre leplezetlenebből) bizonyos szimpátiával kísérte ezeknek a „fiúknak” a tevékenységét. Ekkor már azonban a társadalom hatalmon vagy hatalmi kapcsolatokon kívüli része és a „másik” értelmiségi tábor tudott erről, nem nézte jó szemmel, és nem volt hajlandó látni a mesterséges cezúrát az idősebb kommunista generáció és a fiatalabb, liberálisba, technokratába hajló, de azonos szellemi és társadalmi tőről fakadó nemzedék között. Ezzel magyarázható sokak korai SZDSZ-ellenessége, nem pedig a sokat hangoztatott népi-urbánus ellentéttel, ami jóval a kommunizmus megjelenése 33
