Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény Elszámolás, leszámolás, igazságtétel, vagy...? A kérdés újból és újból napirendre kerül és a követelések egyre radikálisabbak. A választási hadjáratban a felelős pártok elhatárolták magukat a bosszúállás ideájától, és szigorúan csak törvényes felelősségre vonást szorgalmaztak. Aztán jött a Iustitia- terv és a még újabbak, egyre képtelenebb ötletekkel (mint legutóbb a Kónya-dolgozat nyugdíjjavaslata). Pedig a magyar társadalom nem vér- és bosszúszomjasan készülődött a rendszerváltásra. Az előző hatalom felelős politikusait - Németh Miklóst, Horn Gyulát - még a bársonyszékükben is meghagyta volna, nemhogy rabruhában kívánta volna látni. (Máig tartó népszerűségük gondolkodóba ejthetné a kérlelhetetlen antikommunistákat!) Ha az emberek vártak is valamiféle igazságtételt, azon egyrészt a korrupt helyi párt- és tanácsi vezetők felelősségre vonását értették, ám ezt is inkább a hatékonyság, semmint az igazságosztás kedvéért. Másrészt az ’56-os tömeggyilkosok megbüntetésének igénye és a III/IiI-as ügynökök kérdése merült fel. „Kár volt úgy sietni...” A választások utáni hónapokban egy időre mindez kikerült az érdeklődés homlokteréből. Ezért is maradhatott jóformán visszhangtalan az az amnesztiatörvény, amelyet az új kormány - elődje tervezetét átvéve - szinte a választások másnapján fogadtatott el a kormánypártok támogatásával a parlamentben. Ez az amnesztia biztosította a büntetlenséget a közvéleményt leginkább felborzoló tégla- és telekügyek, lakáspanamák és más hasonló ügyletek elkövetőinek. Azok is csalódtak, akik a munkahelyükön szerettek volna új vezetőket látni. A sietség, amivel ’90 kora őszén a vállalati tanácsokat ripsz-ropsz újjá kellett választani ráadásul a régi szabályok szerint (megfejelve még a minisztérium kiküldöttjével), az igazgatók menesztését vagy megerősítését sokkal inkább a felsőbbség tetszésétől, semmint a dolgozók elégedettségétől tette függővé. És ez megint csak olyasmi, amiért az MDF elsősorban önmagának tehet szemrehányást. Tavaly ilyenkor azonban az emberek többsége még átsiklott mindezek fölött. Csak valamikor az ősz végére, tél elejére éleződött ki a helyzet. Akkor kezdték egyre többen nehezményezni, hogy „nem történt meg az igazi rendszerváltás”. Az SZDSZ - tagság körében akkor sokasodtak meg a panaszok, hogy a régi vezetők továbbra is a helyükön ülnek - esetleg kft.-vé átfestett cégér alatt -, és rosszabbak, mint valaha. Hatalmaskodnak, elbocsátják az ellenzékieket, a dolgozók pisszenni sem mernek stb. ’90 végére már nagyon érzékelhetővé vált, hogy a gazdaságban alig történik valami, a dolgok csigalassúsággal haladnak. S hiába a jelen váltotta ki a konfliktusokat, mivel a főnökök személyükben a régiek voltak, a felháborodás a múltjukra is kiterjedt, különösen, ha döntéseik politikai elfogultságról tanúskodtak. És mert posztjukról leválthatatlanok, sokan minden pártállami múltú vezető menesztésében vélik megtalálni a megoldást. 291
