Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
■ Dokumentumok 1990-től Az SZDSZ-jelenség... belül. A nacionalizmus kétlelkű ezzel a kérdéssel kapcsolatban; ambivalenciája leküzdhetetlen, és döntő hatással van a nemzetállami politikára. Egyfelől, a nacionalizmus egalitárius befelé, a nemzeten belül, de kifelé, az állam területén élő többi népcsoport irányában nem az. S ez nem a program kivitelezésének hibája; a nemzet és a többi nemzetiség hierarchikus viszonyba állítása az elgondolás lényegéhez tartozik. A múlt század első felének nacionalistái általában önmaguk elől is szemérmesen takargatták álláspontjuk kettősségét, az imperialista kor nacionalistái nyíltan beszéltek róla. De akár kimondták, akár nem, ez a kétarcúság elválaszthatatlan a nacionalizmustól. A nacionalizmus az állampolgári identitás meghatározásának stratégiája, de ugyanakkor, s ettől elválaszthatatlanul, a „politikai javakért” folytatott verseny korlátozásának stratégiája is. Úgy írja körül az állammal azonosított nemzetet, hogy ezáltal egyértelmű politikai előnyöket biztosítson a nemzet tagjai számára mindazokkal szemben, akik nem tartoznak közéjük. Etnikailag megosztott társadalomban a nemzetállam létrehozása nem másban áll, mint hogy az egyik népcsoport tagjai kizárólagos ellenőrzést szereznek a közhatalom útján elosztható javak (hivatalok, oktatási intézmények, jogszolgáltatás stb.) fölött, korlátozva a többiek részesedését e szűkös forrásokból. Ebből az következik, hogy az etnikai viszonyok akkor ideálisak az államnemzet tagjainak szempontjából, ha a kisebbségi népcsoportok hányada az összlakosságon belül aránylag magas, és az is marad, ha tehát az asszimiláció elhanyagolható mértékű. Azonban, másfelől, a nacionalista politika sikere nemcsak a megszerzett előnyök nagyságától függ, hanem azok szilárdságától is. Ezért mindig újra fölmerül a kérdés, hogy számítani lehet-e a kisebbségek lojalitására; kivált akkor, ha a népességen belüli arányuk fenyegetően magassá válik, és (vagy) ha van olyan szomszédos állam, ahol az itteni kisebbség alkotja a többséget. Márpedig a kisebbségek lojalitása a többségi nemzet és a vele azonosított állam iránt mindig bizonytalan. Hisz míg a többségi népcsoport tagjairól természetes módon feltételezhető, hogy szolidárisak egymással és nemzeti közösségükkel, a kisebbségi egyének esetében a lojalitásnak nincs ilyen nyilvánvaló alapja: megléte állandó, külön bizonyításra szorul. (Tréfaszámba ment volna arról beszélni, hogy a magyarok 1848/49-ben bebizonyították a magyar nemzet iránti hűségüket - annál inkább volt szokás hivatkozni például a zsidók hűségének bizonyítékaira.) Ezért a nemzetállam biztonsága szempontjából kedvezőbbnek tűnik, ha a kisebbségi népcsoportok feloldódnak a többségben, s az állampolgárok összessége szigorú értelemben azonossá válik a nemzeti közösséggel. Ily módon a nacionalizmust megszüntethetetlen belső feszültségek mozgatják; szüntelenül ingadozik az egalitárius testvériesülés és az antiegalitárius elkülönülés, a kisebbségek beolvasztására, illetve távol tartására való törekvés között. Méghozzá nem a saját zárt köreiben forogva; a kisebbség reagál a felkínált alternatívákra, 272
