Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Szekér Nóra: A diktatúra „kis körei”
A diktatúra „kis körei” megfogalmazta: „mi [értelmiségiek] már nagyon sokat beszéltünk, jó most egyszer hallgatni is.”60 A „felülről érkező” intézményi megoldás helyett ők a társadalom önszerveződő erejét kívánták ösztönözni. így jobban érdekelte őket a problémák mély ismerete, mint a különféle tudományos modellek és válságkezelő stratégiák. A népiek ezt a hétköznapi valóságba való beágyazottság örökségét tovább vitték. Gondolataik akörül forogtak, hogy mi az, ami össztársadalmi szinten fáj, és ők voltak azok, akik ezt a fájdalmat leginkább meg is tudták szólaltatni. A hatalomnak erre a tudásra szüksége volt, mégpedig annak tudatosítása mellett, hogy az egyszerre jelent számára veszélyt és lehetőséget. A Kádár-rendszer kultúrpolitikájában ez a kettősség szabta meg a népiekkel szemben tanúsított hatalmi reflexeket. Ennek függvényeként esett tiltott kategóriába minden olyan mű, amelyik kendőzetlenül hangot adott az őszinte és közösségi létből fakadó fájdalomnak. Ha azonban néhány felhígító hatású betoldással érvényesült „a jól van ez így” mellékzönge, bekerülhetett a megjelentethető tűrt kategóriába. A képlet azonban soha nem működött ilyen megkérdőjelezhetetlen következetességgel. A mozgalomban rejlő „veszély és lehetőség” nemcsak a célpont kellemetlen státusát jelentette e szellemi tradíció számára, hanem fegyvert is adott a kezébe: figyelmen kívül nem hagyható tényezővé tette az egypárti, központosított akarattal szemben. Ez nem kevesebbet eredményezett, minthogy nem kizárólagosan csak a hatalmi szándék szempontjai szabták meg például azt, hogy melyik mű kiadható, milyen film játszható és milyen stratégiai szempontok érvényesülnek a társadalom kezelése során. Még ha ez a „kényszerítő tényező” összemérhetetlenül elenyészőbb volt is az uralmon lévők akaratához képest, akár társadalmi, akár hatalmi szinten is generálhatott komoly mozgásokat. Életben tartott tiltottnak minősített gondolatokat és tradíciókat, ugyanakkor a hatalom berkein belül színvallásra kényszerített értékrendi különbségeket, felszínre hozott szőnyeg alá söpört problémákat, törésvonalakat idézett elő, és nem utolsósorban bázist jelenthetett a pártellenzék erre nyitott körei számára is. A korszakban érvényes kultúrpolitika még ha olykor richelieu-i magaslatokat idézett is fondorlatosságában és kifinomult hatalmi gyakorlatában, hosszútávon nem tudta elfeledtetni rendszerének életképtelenségét. 60 Havas Gábor-Kulifay Albert: A Soli Deo Gloria szövetség története. Budapest, Soli Deo Gloria, 1992,120 31
