Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Juhász György: A kétszer volt ország
Táborszemle Juhász György 1943. november 29-én, még Moszkva tilalmát is megszegve, Tito - aki nem tudott arról, hogy az egy időben zajló teheráni konferencián kvázi elismertséget szerzett - Jajcéban megalakítja (ellen)kormányát. Ezzel a de facto és de jure is alig létező országnak immáron két kormánya is lett, amelyek kölcsönösen nem ismerték el egymást. Az első halvány szemléletváltás Londonban következett be, ahol a jugoszláv királyt és kormányát kezdték „múlt időben” kezelni, Tito(ékat) pedig a jövő embereinek tartani. Bár a brit miniszterelnök mindent elkövet, hogy integrálja a monarchiába a partizánseregeket a jövőre nézve, de Tito mind a csatatéren (Otto Skorzeny megpróbálta elrabolni), mind a politikában ügyesen lavíroz, miközben pozíciói erősödnek, köszönhetően többek között a Vörös Hadsereg offenzívájának. Végül 1944 közepére a fegyveres alakulatok közül primátust szerez a J. B. Tito vezette Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa hivatalos elnevezésű politikai-katonai szervezet. Megnő anyagi, eszköz- és fegyvertámogatása is a szövetségesek részéről. Távlatos elképzeléseik is vannak: a háború után föderatív alapon akarják „rekonstruálni” a széthullott országot. Ehhez azonban az kellett, hogy a létesítendő ország ne kerüljön idegen (szovjet) megszállás alá. Tito valószínűsíthetően „első kézből” értesült a szövetségesek minden tervéről, miután angol összekötő-tisztje, Randolph Churchill őrnagy, a brit miniszterelnök fia lett. Tudhatta azt is, hogy W. Churchill úgynevezett ljubljanai korridor „álmát” Sztálin és Roosevelt elvetette, így Közép- és Kelet-Európa szovjet megszállás alá fog kerülni. Nem az angol-amerikai alakulatok vonulnak majd be Olaszország, illetve az Adria irányából. Ebben erősítette meg a D-nap (1944. június 6.), a szövetségesek normandiai partraszállásának híre is. J. Broz kalandos úton Moszkvába repül, s eszmei atyjánál kijárja, kisírja, hogy az akkor még csak elképzeléseiben létező új Jugoszlávia (várhatóan keleti csücskén) csak átvonuljon, átszáguldjon Sztálin armadája, és ne maradjon ott, ne szállja meg a területet. Ez így is történik, mivel 1944 őszén Tito partizánjai fogadják fölszabadítóként Versecnél (a partizánalakulatok új parancsnoki központja) a Turnu Severin felől közeledő szovjet katonai alakulatokat. A részben egyesülő haderők szabadítják föl Belgrádot (1944. október 22.). Tito így és ekkor „veszi be” a hőn áhított szerb-jugoszláv fővárost, ahová 1941 óta törekedett. Innen észak felé, a Délvidék (Vajdaság) és részben Horvátország irányában támadják, szorítják vissza a kimerült német (és magyar) katonai alakulatokat. A szovjet katonákat kikísérik a jugoszláv partizánok erről a területről, s ennek a látszólag hadászati kérdésnek a jelentőségét majd csak évek múlva (1948) látják meg. 118
