Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
1. A magyar iparpolitika fő vonásai
1. A magyar iparpolitika fő vonásai első felét is nagyrészt meghatározó struktúrapolitikai döntések születtek. A népgazdaság negyedik ötéves tervéről szóló 1970. évi II. törvény kimondta, hogy „az ipari beruházásoknál központi állami eszközökkel elsősorban a népgazdaság műszaki fejlődése és korszerű struktúrája szempontjából alapvető és a távlati iparfejlesztést is szolgáló célokat kell megalapozni”. Ezt a célt hat központi fejlesztési programmal (petrolkémiai fejlesztési program, közúti járműprogram, számítástechnikai központi fejlesztési program, alumíniumipari központi fejlesztési program, könnyűszerkezetes építési program, földgáz felhasználási központi fejlesztési program) kívánták elérni. E központi programok végrehajtása mellett a hetvenes éveket még az úgynevezett rekonstrukciós programok is jellemezték, amelyek közül a legjelentősebb a könnyűipar modernizálását szolgáló program volt. Az 1973-as kőolajár robbanás okozta világgazdasági átalakulásra az 1977-es struktúrapolitikai határozat lett volna a válasz, amely az akkori iparszerkezeti problémákra keresett megoldást és többek között a feldolgozottsági fok növelését, a tőkés exportra értékesíthető termékek választékának szélesítését tűzte ki célul. Bár a határozat megvalósítása nagy lendülettel indult, mégis másfél év alatt gyakorlatilag lekerült a napirendről. A háttérben gazdaságirányítási viták húzódtak meg arról, hogy mennyire lehet a termékstruktúrát központi eszközökkel átalakítani, illetve mennyire kell azokat a piacra, illetve a vállalatok autonóm döntésére bízni. A vezetők közül sokan úgy ítélték meg, hogy e határozat a hagyományos központi irányítási módszereket erősíti, ezért szembefordultak vele. A struktúrapolitikai határozat elvetésével lényegében lezárult egy korszak, amelyben az állam aktív struktúrapolitikai szerepet játszott. Az ezt követő időszakban, a nyolcvanas évtizedben és a rendszerváltás során is, a strukturális problémák ugyan nyilvánvalók voltak (például a szovjet relációra kifejlesztett gépipar kapacitásfeleslegei, amelyek tőkés relációban értékesíthetetlenek voltak), de az eluralkodott felfogás szerint a változásoknak „piaci hatásokra” kellett volna végbemenniük, tehát az állam ebbe a folyamatba nem avatkozhatott be. Ugyanakkor a szabályozók nem oda osztották el a jövedelmeket, ahova a gazdaság fejlődése megkívánta volna, emiatt a nyolcvanas években folyamatossá vált a szabályozóeszközök módosítása, hogy a jövedelmek elosztását összhangba lehessen hozni a népgazdasági szinten kívánatossal. A szabályzókat igen gyakran az a kényszer is alakította, hogy a gazdaság meg tudjon felelni a konvertibilis relációjú külkereskedelmi 13
