Elek István - Lezsák Sándor - Márton Gyöngyvér (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről (1982-83) jegyzőkönyv - RETÖRKI könyvek 18. (Lakitelek, 2016)
Bíró Zoltán: Előszó egy erőszakmentes vallatáshoz
Előszó egy erőszakmentes vallatáshoz Előszó egy erőszakmentes vallatáshoz A nyolcvanas évek elején Lezsák Sándor a fiatal írók József Attila Köre szervezésében elhatározta, hogy megpróbál közelebbről bepillantani az író- szövetség történetébe. Mi történt ezzel a szövetséggel 1945-től az 1957-es feloszlatásáig. Lezsák Sándor a társas oral history módszerét választotta: meghívták egy beszélgetésre - végül is beszélgetés-sorozatra - együtt mindazokat, akik az írószövetség történetében valamely időszakban valamilyen vezető szerepet töltöttek be. Néhány kivételtől eltekintve, többen elfogadták a meghívást és legjobb tudásuk, emlékezetük szerint igyekeztek válaszolni a kérdésekre, az érdeklődő ifjabbak okulására. Gyanítom, hogy a szervező-kérdező Lezsák Sándor maga sem gondolta, hogy vállalkozása ennyire sikeres lesz. A most közreadott jegyzőkönyv tanúsága szerint pedig vitathatatlanul sikeresnek tekinthető, és innen visszanézve fontos és felettébb érdekes dokumentumnak. Alighanem azért sikerülhetett így, mert senki senkit nem akart sértegetni, mert a faggatózás nem volt támadó, hanem inkább megtisztelőén érdeklődő az emlékezők szemében. Érthető, hogy szívesen válaszoltak, egy-egy villanás erejéig egymással is vitatkozva, javítva vagy kiegészítve egymást. Sok féle ember, sors, nézőpont gyűlt össze egy teremben és két egymástól merőben eltérő történetű nemzedék. És íme- talán- utoljára - sikerült az írószövetségben kiváló légkört teremteni egy ilyen összejövetelhez. Pedig kényes volt a téma, különösen az írószövetség ötvenhatos története, az akkori szereplők eltérő személyisége és szerepvállalása okán. Dicsérhetjük tehát a módszert, a szándék érzékeltetését: a fiatalok, a JAK nem akarták eljátszani a számon kérő szerepét, csupán tudni akarták- amint Lezsák Sándor bevezetőjében fogalmazott - hol élnek és kik között élnek ők. Hogy hol élnek, arra a kérdésre részint a Lezsák Sándor által felolvasott dokumentumok, részint a megfaggatottak szavai adtak választ. Arra, hogy kik között élnek, arra a többnyire őszintének tűnő, olykor önfeltáró válaszok mutattak rá. Elsőként mindjárt Barabás Tiboré, aki beszél önmagáról, de Révai József és Horváth Márton szerepéről és magatartásáról is, személyes élményei alapján. Azután Kuczka Péter szól a „fordulat évéről”, a kizárásokról 1949-ben. Majd Tamási Lajos - az írószövetség egykori párttitkára, a „Piros a vér a pesti utcán” című legendássá vált ötvenhatos vers írója - beszél az 7
