Elek István - Lezsák Sándor - Márton Gyöngyvér (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről (1982-83) jegyzőkönyv - RETÖRKI könyvek 18. (Lakitelek, 2016)
2. nap
2. nap 1983. március 8. azt írja: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Ezt nagyon lényeges dolognak tartom, pláne irodalompolitikában. O ezt a négyest kifejezetten együtt sorolja. Azzal, hogy a felelősségük különböző, de felelősek a hibákért és bűnökért. Érdemes elolvasni! Én biztattam Nemes Jánost, beszéltem vele, hogy írja meg ezt alaposan, dolgozza fel, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy a visszhang, amit kapott, nem tudom pontosan honnan, nem biztatta arra, hogy nekilásson alaposabban. Most térnék rá az ’53-as fordulatra. Itt van, amit-szóval elvtársak! - szeretnék, ha érthető lenne. Természetesen a magam véleményét mondom, minden kérdésben általában eddig is megpróbáltam, nem volt mindig könnyű és nem is mindig sikerült, ez is igaz. De először mellbe vágott bennünket, ez a határozat. Én akkor pártiskolán voltam, de mellbe vágott, az írók egy részét is mellbe vágta ez a határozat. Illetve a határozat nem, mert mondtam múltkor, azt nem ismertük, csak a Nagy Imre által elmondott kormányprogramot. A határozatot ma sem ismerjük, legalábbis nem publikálták. Ez is szóba került. Azt is megmondom, hogy Sztálin halála után nem egy megrendelt megrendülés volt. Ugye nem kívánják, hogy felsoroljam, kik, meg mit írtak Sztálin halála alkalmából. Egyet fel tudok sorolni: magamat. Amit akkor írtam, én, hogy mondjam, ma is vállalom, annyira, hogy a közeljövőben egy kis válogatás jelenik meg a verseimből, szándékosan ezt a rövid verset beletettem. Én ekkor így gondolkodtam! Ezt a verset azért raktam bele, mert dokumentálni kell azt, hogy mi volt a mi gondolkodásunkban domináns abban az időben. Tehát egy hosszabb idő - a hosszabb idő alaţt itt csak hónapokra gondolok - telt el, amikor kibontakozott a kormányprogram igazi történelmi jelentősége. De ez sem volt olyan egyszerű - és szeretném, ha az itt jelen levő kortársak emlékeznének! Akkor a pártiskolától a Rádióhoz kerültem egy évre. A Rádiónál dolgoztam. Taggyűlés volt az írószövetségben, és nagyon pezsgő taggyűlés, vita, Méray a párttitkár, és bírálatok közben, egyszer fölpattan egy kis sovány ember, akiről a mellettem ülő mondja nekem, hogy ez Kassák Lajos. Én Kassákot addig személyesen nem ismertem. Kassák - gondolom sokan, az idősebbek pláne ismerték - aztán rendkívül indulatos filippikát mondott. Úgy érezte, eljött az ő ideje. Hát etikailag, erkölcsileg jogosan érezte, hiszen ’47-től Révai leparancsolta őt, kiparancsolta az irodalomból. Horgászott meg föstött. Kassák Révait személyesen meg is nevezte, ideiglenesen vesztére, és én nem emlékszem, tessék engem emlékeztetni, hogy bárki, utána való tortúrában megvédte volna Kassákot. 115
