Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
NÉPSZABADSÁG 13 szövetségek közgyűléseiről 3. KÖPECZIBÉLA: A művészeti L Szólnom kell előbb a múltról, hogy megértsük a jelent. A felszabadulás előtt nem voltak művészeti szövetségek, társaságokba, egyesületekbe tömörültek az írók és a művészek, vagy valamely folyóirat, intézmény adta a keretet találkozásaikhoz. Ez azt is jelentette, hogy az egy irányzathoz való tartozás vagy legalábbis a rokonszenv határozta meg, hogy ki milyen művészi közösséghez tartozott. A szövetségeket 1948 után alakították meg, mégpedig a Szovjetunióban kialakult minták alapján. Ekkor a szövetségek három feladatot vállaltak magukra: az adott művészeti ágban szolgálni akarták a párt politikáját, a népi demokrácia célkitűzéseit, a szocialista épitömunkát (idéztem az Írószövetség 1951-ben elfogadott alapszabályát); segíteni akarták az alkotó munkát, és ezzel együtt vállalni az érdekképviseletet; és végül részt akartak venni a műveltség és mindenekelőtt a művészi alkotások terjesztésében. Azok, akik annak idején a szövetségeket megalakították es tagjaik lettek, egyetértettek az alapszabályok célmeghatározásával, és az első időkben úgy tűnt, hogy teljes Összhang alakult ki a szövetségek szerepét illetően a művészek és az akkor nagyon is dogmatikus művelődéspolitika között. Ezt az egységet, elsősorban az írók között megbontotta az 1953 után kiélesedett politikai válság, 1958 vegén a konszolidáció akadályozása miatt a felügyeletet gyakorló szervek feloszlatták az írószövetséget. Újjáalakítására 1959-ben' került sor. A többi szövetség folytatta munkáját a válságos időkben is, bár ezek működésében is jelentkeztek zavarok. 1950 után a művelődéspolitika szakított a dogmatizmussal, újrafogalmazta a művészetek és a politika közötti viszonyt, elismerve az írók és művészek alkotószabadságát, az irányzatok sokféleségét, elutasítva az irodalom és művészetek alávetését a napi politika érdekeinek, s kifejezve azt a meggyőződését, hogy a szocializmus nagy humanista céljai egybeesnek az alkotók legjobb törekvéseivel. Ez a politika új helyzetet teremtett a szövetségek számára, hiszen most már A közgyűléseken új módon merült fel a szövetségek és a művészetpolitikai irányítás viszonya. A szövetségek többségével a Művelődési Minisztérium kialakította az együttműködés témáit és formáit, meghatározva, hogy milyen kérdésekben kérjük ki véleményüket, javaslatukat, milyen állami testületek vagy bizottságok munkájába vonjuk be képviselőiket. A szövetségek maguk jelezték, hogy a jövőben aktívabban kívánnak élni jogaikkal, és nagyobb részt akarjak vállalni a döntések előkészítésében és végrehajtásában. Az együttműködés fejlesztése ma parancsoló szükség, s nem pusztán a demokratizmus igénye miatt, hanem a művészetek és a művelődés érdekei szempontjából is. Ma nemcsak a társadalomban van értékzavar, hanem a művészetekben is, és van főleg bizonytalanság a tekintetben, hogy mi érték és mi nem az. A művelődéspolitika nehéz helyzetben van, hiszen ha nem akar valamiféle szubjektivlsta, voluntarista hibába esni, akkor támaszkodnia kell a szakma értékítéletére. Nehéz helyzetben van a közönség is, amely támpontokat keres a kiválasztáshoz, még akkor is, ha megnőtt a választási szabadsága. Némelyek a művelődéspolitikai irányítást azzal vádolják, hogy a „kultúrszemétnek" ad teret. Biztos, hogy kulturális életünkben jelen van és hat sok olyan törekvés is, amely a legrosz- szabb fogyasztói kultúrát propagálja. Ezt azért teheti, mert sajnos erre is van közönség, s nem azért, mert az emberek feltétlenül a rosz- szat keresik, hanem azért, mert nem tudunk megfelelő, jó kínálatot nyújtani. De a rossz tendenciák elleni küzdelem közős feladat. Olyan közös feladat, amelynek megoldásában minden konstruktív javaslatot várunk, és megvalósításán közösen szeretnénk dolgozni. íme, az együttműködésnek egyik — szerintem — nagyon is aktuális kérdése. Nem kevésbé időszerű az állami mecenatúra gyakorlásának a továbbfejlesztése, A cél az, hogy az állami támogatást az értékek terjesztésére fordítsuk. Ehhez új dotációs támogatási és gazdasági rendszer kialakítására van szükség, amely érvéCVBSlti a Btűual2dácDzsliUka.i aIuaíb. iasztmányának vagy elnökségének egyes tagjai fogalmazták hieg, olyanok tehát, akik pontosan ismerték az írószövetség alapszabályát, amely a tagok részéről kizárja az ilyen megnyilvánulásokat. A feszültségek az írói megnyilvánulásokból és akciókból származtak, nem a politika kezdeményezte a szembenállást. Az írószövetség vezető testületéi nem tudtak megbirkózni a kebelükben is jelentkező ellentmondásokkal és ez megbénította tevékenységüket. A közgyűlésen hangot kapott a párbeszéd igénye a politika és az írók között, olyanok részéről is, akik az említett nézetek képviselői. Mégis a konfrontáció került előtérbe, s hogy ehhez hangulatot keltsenek, felhasználtak olyan intézkedéseket, amelyekre az említett politikai okokból az illetékes párt- és állami szervek rákényszerültek. A magunk részéről a vezető párt- és állami testületek nevében azt hangsúlyoztuk — amint az az Üj Tükörben megjelent szövegből kiderül —, hogy a politikai lojalitás és a művelődési kormányzattal való konstruktív együttműködés alapján készek vagyunk a közös ügy érdekében együtt munkálkodni. Sajnos a közgyűlésen olyan kijelentések is elhangzottak, amelyek egyik feltételnek sem felelnek meg. Emellett a közgyűlés szenvedélyektől fűtötten, a türelmetlenség szellemében választotta meg vezető testületét, kizárva belőle jeles írókat, kritikusokat, olyanokat, akik alkotóműhelyek élén állnak, vagy akik sok évtizedes tevékenységükkel bebizonyították, hogy a magyar irodalom értékes munkásai. Az írószövetség 1959-ben úgy alakult újjá, hogy befogadta a különböző irányzatokhoz tartozó írókat, azokat is, akik 1956-ban szembekerültek a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájává!. Az egység keresése és a túrelmesség jegyében alakítottuk tehát újjá az írószövetséget, és csak sajnálni lehet, hogy most a tagok egy részének akaratából a diszkrimináció szelleme érvényesült. Nem hiszem, hogy honorálnunk kellene ezt az eljárást, és tudom, hogy az írók közül is sokan fájlalják, hogy ilyen politikai eszkalációra került sor. A jelenség mögött több ok húzódik meg. Egyes íróéi — mint — nem értenek
