Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja további fönntartása ugyanis katasztrófával fenyeget: a szellemi tőke elfor- gácsolódásával, a tisztánlátás esélyének elvesztésével, a kultúra megtartó erejének elsatnyulásával, a nemzeti agyhalál állapota felé való lassú sodródással. Túlzás? Bízzunk benne, hogy túlzás. Arra, hogy a közmegegyezés, a közös érdek nem zárja ki, ellenkezőleg: megköveteli a részrendszerek önállóságát, a profilírozottságot, az erők: szellemiek és anyagiak saját érdekű és sajátszerű szerveződését, az ellentmondások minél tisztább megfogalmazását, a lehetőségek eltérő utakon keresését, a kockázatvállalás szükségét szűkebb és tágabb, személyes és intézményi értelemben egyaránt - nos, minderre a gazdaságirányítási rendszer reformja kínál bizonyítékot. A depressziós magatehetetlenséggel határos állapotban vegetáló hazai gazdaság számára az egyetlen esélyt a talpon maradásra a radikális reform adja. Ám, ha ez nem válik általános elvvé és gyakorlattá, ha nem formálja át a társadalom és a kultúra szerkezetét is, akkor meg fog bukni a gazdasági reform is. Ha a társadalmat nem az ellentétek dinamizmusa hajtja, mozgatja egy teherbíróbb, magasabb rendű társadalmi egység felé, akkor a reformból csak a rendezetlenség megnövekedett mértéke marad meg, és nem alakul ki egy - bár kezdetben kétségkívül magasabb - entrópiaszintű, de az adott kormetszetben optimalizálható, rugalmas, teherbíró társadalmi, gazdasági, kulturális szerkezet. Ne feledjük el: a rendezettség mértéke a nyitottból a zárt, az élőtől az élettelen felé növekszik! A kultúrának meg kell adni az önszerveződés jogát. A jogot, hogy a kora és társadalma valóságához való viszonyulásait pontosíthassa, deklarálhassa és nyilvánosan megvitathassa. Akár politikusán, akár nem. A kultúra intézményi többszólamúsága nem kétségbe vonja, hanem létrehozza azt az egységet, amelyet már méltán nevezhetünk szocialistának és nemzetinek. Abba, hogy a kulturális politika milyen orgánumokat kíván magának fönntartani, s hogy bennük milyen erőket szerepeltet, semmi beleszólásunk nem lehet, s ilyen igényünk sincs. Eddigi gondolatmenetünkből ez nyilván kiderült. Mi minden - a szocializmus elveivel nem ellentétes - eszme, irányzat, program és kifejezésmód szabad és nyilvános megjelenésének lehetőségét sürgetjük saját szervezésű és szerkesztésű kulturális sajtótermék révén. A semmitmondás, a blöff, az értéktelenség és önállótlanság lelepleződését, egyszersmind a legkülönbözőbb értékek kiválasztódását; az ország nyilvánossága előtt zajló felelős párbeszédet, vagy - ha szükség van rá - vitát. 250
