Királyi Ibolya: Emlék-repeszek. Király Károly igazsága - RETÖRKI könyvek 15. (Lakitelek, 2016)
I. rész: A zsarnokság az zsarnokság...
Emlék-repeszek szervekhez címzett leveleit - az első kivételével, amelyről nem tudtam - nekem diktálta, minden ellenkező híresztelés ellenére. A kéziratok ma is a birtokomban vannak. Másoltam kézírással, és továbbadtam őket, terjesztettem, ahogy tudtam. Szükség volt a nyilvánosságra, ez volt a legbiztosabb védelem. Minél több ember tudott róla, annál nehezebb volt eltenni őt láb alól. A hír, hogy nem ő írta a beadványait, Zolcsák köréből indult ki. Kontor Zsuzsa francia szakos kolleganőm, aki bejáratos volt Zolcsákékhoz, kérdezte: „Igaz, hogy Zolcsák írja a leveleit?" Akkor vajon miért nem ő küldte el, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, ami az egyszerű ember eszébe jut. De, mint említettem, Károly diktálta, én írtam. íródeák olyan szempontból voltam, hogy leírtam, amit ő megfogalmazott, de semmiképpen sem voltam „ háttérben maradó, névtelen szerző”, mert ilyen nem létezett. Zolcsák kétes szerepe nem volt titok. Képzőművész ismerősei mondták, így tett 1956-ban is, mindenütt ott sürgölődött, álcázásképpen estélyszerű összejöveteleket tartott a lakásán, provokált, majd „köpött”. Mindent megtett, hogy Szabó Gyurit lejárassa, besúgónak titulálta, megszakította vele a kapcsolatot. Ez afféle önmaga igazolása volt, egyben szekus megbízatás is, gondolom. Ily módon eljátszhatta a megbízható barát szerepét! Nem az én tisztem ítélkezni, megítélni, hogy ki mit tett, és miért, jóhiszeműen vagy rossz lelkiismerettel. Majd egyszer kitisztul a kép. Én csak azt mondom el, amit tudok. Jegyezgetni kezdtem, talán ösztönös megérzésből, bár nem túl gyakran, egy kétszáz lapos kockásfüzetbe. 1977 nyarán, valamikor július vagy augusztus táján, Károly megkért, hogy menjek le hozzá egy kis beszélgetésre. A Sibiului (volt Kiss Ernő) utcai lakásában, az udvaron ültünk kis széken vagy pádon. Kezembe nyomott egy géppel vagy kézzel írott levelet, már nem emlékszem pontosan. Ez volt az első tiltakozó levele Ilié Verdeţ-nek címezve. Megfagyott bennem a vér. Egyszerre irreálisnak tűnt minden. Ott ülünk a verőfényes napon, én egy „ istenkáromló ” levelet olvasok, és nem törnek ránk a szekusok, Helga tesz-vesz, mintha mi sem történt volna, ő pedig mosolyogva várja a hatást.- Te ezt el fogod küldeni? - tört ki belőlem a döbbenet.- Már elküldtem - válaszolta.- De hát képtelenség... meg fognak ölni! A válaszát nem felejtem el soha. 14
