Kávássy János Előd: Nyugati szélben. Adalékok a magyar-amerikai kapcsolatok 1989-es történetéhez; gondolatok a kelet-európai és a magyar rendszerváltáshoz - RETÖRKI könyvek 11. (Lakitelek, 2015)
„És egyszer úgyis meg kell csinálni”
Nyugati szélben 1980-as évek nagyobbik részében az európai, szovjet mintájú kommunizmus bukása (minden válságjel ellenére) elképzelhetetlennek tűnt, az évtized utolsó harmadában egyre nyilvánvalóbbá, s ugyanakkor kézzelfoghatóbbá is vált a Szovjetunió szuperhatalmi helyzetének megváltozásából fakadó regionális átalakulás bekövetkezte. Ami akár még 1987-ben is elképzelhetetlennek tűnt, az 1988-ban már valódi lehetőségként jelent meg, s 1989-1990-ben meg is valósult. Kérdés azonban, ki, mikor és milyen mértékben értette meg ezen változások szükségszerű bekövetkeztét, azok társadalmi-politikai volumenét, 1917 előtt nem párosult katonai erővel. A The Great War előtt Amerika alig 100.000-es nagyságrendű, gyengén felszerelt és kiképzett hadsereggel rendelkezett, melynek legütőképesebb egységeit a XIX. század végének karibi és pacifikumi terjeszkedésben aktív tengerészgyalogság adta. A háborúba végül 1917-ben belépő USA-ban azután mintegy 2,7 millió férfit soroztak be, akik közül valamivel több, mint egymillióan érkeztek Európába, tömegében 1918 tavaszára vagy nyarára. A John Joseph Laciade Pershing tábornok vezette Amerikai Expedíciós Erők - s ez jól jellemzi az akkori helyzetet - alapvetően francia és brit fegyvereket használtak, illetve szintén tőlük kaptak kiképzést. Maga Pershing úgy vélte, hogy csapatai csak 1919-re (!) lesznek bevethető állapotban, s elzárkózott az antant parancsnokságába való betagozódástól. Mindezek ellenére a lövészárkok ember, ill. felszerelés utánpótlás matematikájában az amerikai jelenlét 1917 nyarától fordulatot hozott a nyugati front addig német túlsúlyú mérlegében, s alapjaiban járult hozzá a háború 1918-as megnyeréséhez. Az USA így az atlanti térségben is meghatározó szereplővé, ha úgy tetszik, európai hatalommá vált (az 1989. évi máltai találkozón elhangzottakból tudható, hogy a Szovjetunió és az USA is ekként gondolt mind magára, mind a másikra). A világ nagypolitikáját tekintve naiv és pacifista, majd egyre gyorsabban hanyatló egészségű Woodrow Wilson képtelen volt megragadni a pillanatot, a háborút súlyával eldönteni képes USA nem vált a világ vezető erejévé. A második nagy világégésben Franklin Delano Roosevelt vezette Egyesült Államok azután teljesen másképp viselkedett, tulajdonképpen az egyetlen olyan nagyhatalom volt, amely két fő és egy mellék hadszíntéren (Európa, Ázsia, Afrika) fordítani tudott a hadi helyzeten, miközben a gazdaságában megtermelt javakkal életben tartotta szövetségeseit a legkritikusabb pillanatokban is. 1945-re azonban - Roosevelt négyhatalmi elképzelésével ellentétben - valójában kéthatalmi világrend jött létre. A két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió között feloldhatatlanná váló ideológiai/katonai/gazdasági/kultu- rális szembenállás innentől további négy és fél évtizeden át határozta meg a világ sorsát. A fordulatot végül Reagan személye jelentette, aki elnöksége alatt a nagyságrendekkel erősebb, és iparilag egy generációval fejlettebb amerikai gazdaságra alapozva tudatosan túlpörgette a fegyverkezési versenyt, így gyűrve maga alá a „gonosz birodalmát”. Véleményem szerint ezért az amerikai szupremácia megteremtéséről beszélhetünk. (Fenti áttekintés után talán nem mellékes megemlíteni, hogy Kína épp e sorok írásakor, 2014/2015 fordulóján vált a világ vezető gazdaságává, nyílt - egyelőre regionális - szu- perhatalmi ambíciókkal.) 98
