Szekér Nóra - Nagymihály Zoltán (szerk.): Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából - RETÖRKI könyvek 10. (Lakitelek, 2015)
2. Diktatúra és nemzet
Szekér Nóra: Az 1956-os forradalom újraértékelése... kizárólag a népfelkelést hangsúlyozta. A retorikai szóhasználat pedig, amellyel a társadalom elé viszi a kérdést, az a nemzeti megbékélés, mely nem más, mint a nemzeti tragédia aktuális történelmi helyzethez igazított evolúciós változata. „A felkelés nemzeti demokratikus mozgalomként való elismerésével a hatalom legitimitása is visszavezethető volt a sztálinista diktatúrát felszámoló forradalomra, csak így nyílott esély arra, hogy a reformkommunisták az ellenség szerepéből kilépve (legalábbis a differenciálatlan ellenségképet megbontva) méltó helyet találjanak a plurális politikai struktúrában”22 - fogalmazta meg az 1956. október 28-án meghozott minősítés jelentőségét Ripp Zoltán. 1989-ben a népfelkelés minősítés jelentősége semmit sem változott, a pártnak ezért arra égető szüksége volt. De az egyszavas népfelkelés a münchhauseni bravúrhoz nem volt elégséges. Nem fedi el kellőképpen - különösen az ’56-os megtorlás után - azt a kérdést, hogy milyen alapon kíván kezdeményezője vagy akár csak részvevője lenni a demokratikus folyamatoknak az a proletárdiktatúra talaján álló párt, amely 40 évig fenntartotta a diktatúrát, vérbe fojtotta és megbélyegezte az azzal szemben fellépő törekvéseket. Ugyanakkor nem él a kádári konszolidációból adódó lehetőségekkel, azzal, hogy ez a rendszer nem is kis mértékben bizonyos társadalmi elfogadottságot élvezett. Mindemellett nem érvényesít egy fontos alapelvet, amit Grósz Károly 1988. májusi pártértekezleten Arisztotelészt idézve így fogalmazott meg: „Igazat az beszél, aki együvé tartozónak tartja az együvé tartozót és különválasztottnak a különválasztottat.”23 A minősítés nélküli népfelkelés a pártot különválasztja jókra és rosszakra, hiszen - ahogy az a fentiekben is megfogalmazódott - az lehetőséget teremt a reformkommunistáknak arra, hogy az ellenség szerepéből kilépjenek, de a párt többi részét fokozottan meghagyja az ellenség és a felelős szerepében. A Kádárrendszerben, ahol ugyanaz a személy fémjelezte a sztálinista beidegződéseket idéző megtorlást és a reformkommunista hagyományokon álló konszolidációt, ez a differenciálás különösen nehéz feladat lett volna. Horn Gyula, aki a nyolcvanas évek végén a reformkommunisták egyik zászlóvivőjének számított, ezt a problémát így fogalmazta meg: „Kétségtelenül tény 22 Ripp, 1997, 22. 23 A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzőkönyve, 1988. május 20-22. Budapest, 1988, Kossuth Kiadó, 115. 127
