Szekér Nóra - Nagymihály Zoltán (szerk.): Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából - RETÖRKI könyvek 10. (Lakitelek, 2015)

2. Diktatúra és nemzet

ne éppen most kezdhetnénk jó irányba ügetni, amikor már ló sincs alattunk?”90

A három évtized alatti (1956-1986) hét lapszámot áttekintve azt mondhatjuk valamiféle összegzésként, hogy a forradalom és szabadságharc nehezen megemészthető és megfejthető csodája és tragikuma bizonyos egységet teremtett a széthúzó magyar emigrációban. Nem az események elemzésében - arról továbbra sem született, születhetett megegyezés, hogy azoknak „antikommunista”, „reformkommunista” vagy leginkább, mint az (Új) Látóhatár köre gondolta, „harmadik utas” jellege volt a legerősebb de az események megítélése, pozitív értéktartományba helyezése nem volt kétséges. Az sem, hogy a forradalom áldozata „megérte”, hiszen nagyrészt annak köszönhető, hogy - bár a Kádár-rendszer mérlegében, illetve a hozzáállásban nyilvánvalóan megint csak nem születhetett egység - az új berendezkedés engedményeket tett a társadalomnak, és nem hozhatta vissza egy az egyben a régi, megbukott rendet. Hogy a forradalmat a szellemi szabadság hiánya, a fokozódó nemzeti sérelmek, netán a „csúcsra járatott” terrorrendszer börtönöket és akasztófákat megtöltő gyalázata gyújtotta lángra? Hogy a zászlón Nagy Imre, Maiéter, Bibó, a vidéki, nem kommunista vezetők vagy egyszerűen „csak” a Névtelen Szabadságharcos, esetleg egy munkástanács tagja szerepeljen legnagyobb betűkkel? Hogy hol és miért kellett volna megállni, egyáltalán meg kellett, meg lehetett volna-e? Hogy a Kádár-rendszerrel való „kiegyezés” - vagy éppen az „enyhülés” maga, a társadalmi, lelki és érzelmi sérelmek tömkelegével - hol kezdődik, mit jelent, egyáltalán jelent-e valamit? Nos, ezekre a kérdésekre az emigráció - de teszem hozzá rögtön, az otthon, immár negyed századdal a rendszerváltás után sem - nem találhatott egységes választ.

De hogy emlékezetükből kitörölték volna azt a két hetet és az azt követő hónapok hősiességét vagy „menteni a menthetőt” mentalitását, hogy úgy éltek és gondolkodtak volna, mint annak előtte, hogy nem hatott volna rájuk az otthoni forradalom szelleme - azzal idézett szerzőinket és az emigráns tömegeket aligha lehet vádolni.

Nagymihály Zoltán: Az emigráció „jeles” emlékei

90 Csurka, 1986,410.

115