Alexa Károly (szerk.): Magyar látóhatár. Borbándi Gyula emlékkönyv - RETÖRKI könyvek 9. (Lakitelek, 2015)
Gróh Gáspár: Irányok, értékek
Gróh Gáspár: Irányok, értékek VI. Munkája során Borbándi nem támaszkodhatott alapos és használható szakirodalomra. Résztanulmányokra, személyes emlékeire építve mégis létrehozta a maga szintézisét. A mű végleges megfogalmazásának fontos tényezője egy idehaza született, kivételes jelentőségű írás: a szerző kérése nyomán született, tanulmány értékű Bibó István levél. Bibó a mozgalom részeseként egyfelől tanú, másfelől visszatekintve elemző is. írásának felvetései szerencsés (azaz normális!) körülmények közt folyamatos műhely- beszélgetések vagy egy előzetes vita keretei között fogalmazódhattak volna meg. Észrevételeit Borbándi érvényesítette munkájában, így nem túlzás azt mondanunk, hogy Borbándi mai szövege mögött ott áll Bibó István autoritása is... Erre gondolva sajnálhatjuk igazán, hogy hány más beszélgetés maradt el a népi mozgalom koronatanúival, akik ugyancsak sokat adhattak volna Borbándi könyvéhez. Természetes, hogy az irodalom szerepe kiemelt helyet kap, hiszen a húszas évek megújult irodalmi népiessége, a már népiességnek nevezett, a Bartók és Kodály fémjelezte, tudományos alapokra helyezett zenei folklorisztika a népi örökség egészéhez való viszonyt átformálta. Az a változás, amely még az előző század végén az iparművészeiben és az építészetben kezdődött, az irodalomra is visszahatott. Erdélyi, Sinka, József Attila és mások a költészete hozzájárult a századelő nagy nemzedéke műveinek újraértelmezéséhez, és alaposan felforgatta a nemzeti kultúra természetéről vallott felfogást. Olyannyira, hogy Babitsnak már tiltakoznia kellett Németh László bírálatában a paraszti dominancia tana ellen, és éppen ő, aki Erdélyi József Ibolyalevelének méltatásával elsőként foglalta össze az új irodalmi irány jellemzőit, arra kényszerült, hogy a magyar kultúra nemesi természetére hívja fel a figyelmet. Mindamellett Borbándi szinte egyedül áll abban, hogy Babits teoretikusi szerepét kiemelten kezeli, mint olyan kritikusét és szerkesztőét, aki elsőként ismerte fel az új népi irány jelentőségét. Ügy látja, hogy Babits a hagyományos értelemben vett „nemzeti” költészettel szemben a „népi” irányban meglátja az archaikus kulturális réteget megőrző „nép” megjelenésének jelentőségét, ezért törekszik a „népi” kifejezés tartalmának meghatározására. Borbándi ezzel megint a korszak hivatalosnak számító irodalomtörténete egyik alaptételét sérti meg, mely szerint Babits a haldokló polgárság elefántcsonttoronyba visszahúzódó, ezért a marxista-lukácsista 25
