Halmy Kund: Cenzúra? Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) működése, 1982 - RETÖRKI könyvek 8. (Lakitelek, 2015)
Bevezetés - miért 1982? - Beszéljenek tovább az iratok
Bevezetés rumon megjelenő aktomak bizonyos fokú öncenzúrát kellett alkalmaznia (nagy tisztelet a kevés kivételnek!). Ugyanakkor ténykérdés, hogy a könyvkiadás, a sajtóorgánumok megjelentetése, a művészetpolitika, az oktatás és a kultúra számos egyéb területén határozottan érvényesítették a hatalmon lévők elvárásait, sőt, általában az ún. „másként gondolkodókat” közelébe sem engedték a megnyilvánulási lehetőségeknek. Számos esetben a cenzori utasítás a legfelsőbb pártszintekről érkezett, a közepes jelentőségű „problémákat” azonban intézményi szinten oldották meg. Legtöbbször az egyes intézményben működő pártszerv vagy pártvezető személyes jelenléte, illetve szűrője elég volt a cenzúra megjelenéséhez, de nagyobb horderejű ügyekben a felsőbb pártapparátusban döntöttek, vagy vettek részt a döntéselőkészítő folyamatokban. Az egyes pártbizottságok mellett az egyik legfontosabb ilyen szerv a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály volt. Nem tisztem részletezni, hogy a magyar kultúra, de bármilyen kultúra „működésében” hatalmas torzulást, zavart és deformáltságot okoz a cenzúra jelenléte, főként ha idegen hatalmi érdekektől vezérelve, éppenséggel önsorsrontó módon működik, illetve működtetik. A magyar társadalom organikus életével összeegyeztethetetlenül kelet kezeit, majd évtizedeken át működött kommunista rendszer alapideológiája, a marxizmus-leninizmus önmagában is a természettől elszakadt, torz kreáció, mely Magyarországra plántálva tökéletesen szemben állt a magyar nemzeti kulturális értékekkel és érdekekkel. Azoknak, akik a hagyományos értékeket felvállalták, napi - sokszor rejtett, fel-fellángoló és elcsituló - harcot kellett folytatni az internacionalista eszme képviselőivel. Az összma- gyarság gondolatától idegenkedő, a magyar nemzeti érdekek képviseletét avíttas, meghaladott dolognak tartó ideológusok és funkcionáriusok - és ismét tisztelet a kivételnek - az egyik legnagyobb ellenségüknek a minduntalan „újjáéledő” nacionalizmust tartották, mely kifejezés alá minden valóságos, gyökeres nemzeti értéket beleértettek. A rendszer természetesen nem volt teljesen homogén, működtetői a „húzd meg - ereszd meg”-taktikát követve sokszor tettek engedményeket, sőt sokszor ütöttek meg „baráti” hangot a vélt vagy valós ellenfelekkel szemben. Ugyanakkor az elhallgatott művek, az ellehetetlenített szerzők, a betiltott zenekarok, a kontrollált újságírók sora tanúsítja, hogy a pártállami cenzúra egészen 1989-ig erőteljesen működött. Mindez folyamatosan jelenlévő problémát, akadályt, sőt csapást jelentett a kultúra művelői számára. 9
